Énekelj!

Kiteszek magam elé egy kezet. Combon keresztbe tett csuklók, mindkettőn karkötő, fém és nemez. Csak az egyik kéz látszik teljesen, a másik egy papírlapot tart. Nem papírlap, vékonyka füzet pontosan felülről fényképezve. A mutatóujj a hüvelykujjhoz ér, keresi, hogy mit piszkálhat fel, amit aztán megint lerág. Látom a nyálad, körömfélholdon csillog, nehogy letöröld.
Tavasz van, borzasztóan tavasz, este fél tíz. Kilépek egy kapualjból, elindulok a Duna felé. Pont ugyanígy indultam el egyszer nyáron, régen volt nagyon, ment le a nap. Ment le őrült vehemenciával, a moziban sötét volt, Félelem és reszketés …, kint vakított a fény. Mintha szívtam volna, mentem végig, most is úgy megyek. Félelem nincs, van reszketés.
Szagolj meg virágokat a hegyen, pár nap, és nem érzed. Hajolj jázminbokorba, húzz akácvirágot a hajadra, hogy ágyba vidd az illatát. Vagy zsömlevirágot, apám hívta így, sétáltunk mellette, végig egy utcahosszt. Melengette a kezem, hideg volt, hideg a kőpárkány is, ahonnan szétnéztünk. Kendőt dobott a térdemre, így maradtunk, selyempapírból kivágott japán figurák.
Énekelj!, és énekelni kezd egy régi dalt, tavasz van benne, borzongatóan tavasz. A tulipánszívű kislány találkozik egy cicával, aztán együtt mászkálnak mindenhova. A kislány tejjel kínálja. Bevesznek völgyeket, rétet, nem állnak meg, mennek tovább. Hegytető, mondom, amikor feltűnnek a fények, tetűnek érti, nevetni kellett, hogy újra összeérjünk.