És még mindig | ritaritmia

És még mindig

Már nem elég a mesék szava, hinnem;
s nem ejt meg öles híradás …
De ezt, íme láttam is. Ön-szemeimmel.
Magam. Értitek? Én – nem más.

/Ilja Szelvinszkij: Mindezt láttam!/

Mormol a Néva régi verseket.
Gogol könyvéből lép elő a Nyevszkij.
A Nyári kert Anyegin fejezet.
Blokra emlékeznek a Szigetek,
A Razjezzsaján kószál Dosztojevszkij.

/Szamuil Marsak: Mit ember érint …/

Szép asztrahán sapka,
szürke szőrköpeny.
Hóvihar nyüszít most
kint a földeken.

Forró tea mellett
ül a két barát.
Lángvörös az egyik,
a másik ragyás.

/Mihail Golodnij: Ballada Oszoka Kugyelről/

mit lelkembe zártam
az otthoni földön,
azt itt ma ezernyi
versztára is őrzöm.

/Jevgenyij Dolmatovszkij: Ezer versztára/

Zokogó zenészem!
Se szőke szél, se szárnyas szán, se vad
paták irama nem űzi dalod,
ezek csak az én felvert álmaim.

/Makszim Rilszkij: Chopin/

Hogy mered te – így kiált gorombán –
fogaidat villogtatni, kislány?

/M. Gorkij: A lány és a halál/

Ej,
lesz nekem
csendes-óceáni lovaglónadrágom,
hogy belőle
meredjek előre,
mint korallzátony!

/Vlagyimir Majakovszkij: A söpredékről/

Minden az enyém! szólt a vas.
Minden az enyém! mondta az arany.
Mindent elveszek! szólt a vas.
Mindent megveszek! mondta az arany.

Alekszandr Puskin: Vas és arany/

Oroszország a szfinx. Sír és kacag,
fekete vérrel van bekenve,
csak néz téged, néz, s gerjed szíve nagy
gyűlöletre és szeretetre.

/Alekszandr Blok: Szkíták/

Vésték szeretett nők nevét már
aranyérmekbe, fekete
sziklába, mely vénülve szétmáll,
s százados fák kérgeibe.

E férfi viszont, az idővel
dacolni, Ural gyermeke,
„Ljudá”-ját villanyhegesztővel
érclapba égette bele.

/Szilva Kaputikjan: „Ljuda”/


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*