Fehér por hatású piros paprika | ritaritmia

Fehér por hatású piros paprika

Akár az aranyhalas mesében, állsz a tengerparton, kibukkan, épp csak elgondolod, vagy még el se, és teljesül. Csak annyit írtam, hogy dühöngök a paprikákra a pörköltben. Mert hiába szegedi, Lucullus, csemege, Kotányi, rózsa, mindegyik bolti. Se íze, se színe, illatról pedig ne is beszéljünk.

Csak dühöngtem szőrmentén egyet, és már el is felejtettem az egészet. Mire harmadnap, mint a mesében, sok lesz itt a mesei elem, előbukkant egy ritkán látott emberem. Annyira ritkán, hogy évekig nem. Azt írja nekem, hogy adna. Paprikát. Cserébe nem nagyon ér rá.

Leegyeztetjük simán, hogy akkor majd késő este egyszer bedobja hozzánk, és én csak ámulok, mennyire figyelmes és kedves, különösen, hogy találkozni rendesen mondjuk május húsz után érne rá. Úgy lett, ahogy írta, jött az sms fél tíz után, hogy mennék már le, a ház előtt vár.

Pizsire kardigán, arra dzseki, mert fújt a szél nagyon azon az éjszakán. Besuppanok mellé, az idegen autószagok mindig oly furák, főleg hidegben este, mikor jó sokat utaztak vele, és keveredik hozzá az ember melege. Nevet, úgy örül, hogy adhat, én meg annak, hogy látom öt percre legalább.

Nem volt több tényleg, mint öt, épp csak megbeszéltünk egy ebédet fenn a hegyre május legvégén. Akkor most adná is, és előhúzza az ülés mögül. Nem decens kis csomag, ahogy én képzeltem, hanem teljes kiló mesés-piros porpaprika. Kalocsáról, mondja, ahonnan minden évben, viszik egyenest Németországba, kézzel válogatott, szedett, dajkált, szeretett paprika ez.

Ezúttal nem tudta vinni, beteg lett, így itt maradt ez az egy, nálam volna a legjobb hely, amit csak elképzelhet. Nálam bizony, és hirtelen semminek tűnik a csoki, amit hoztam neki, jó volna kicsit többet adni. Megígérem, hogy küldök képet, ha megfőzöm azt a vadpörköltet. A zacskó masnis szájába szippantok, és máris itt van: egyetem, Szeged, vasútállomás.

Ha úgy fújt a szél, paprikaszagba léptünk éjjel a postavonatról. Zsírozskenyeret képzeltünk hozzá, sót, lilahagymát. Elmeséltem neki, már búcsúztam is, szaladtam föl. Csak szánalmas, szikkadt toastkenyerem volt, a mangalicazsír viszont jóféle. Azonmód pirítóst kentem, ment rá vastagon a paprika.

Elgyöngültem tőle, lebegtem, repültem, aztán meg belépett nagyapám, a ház, ahol gyerek voltam, a cserépkályha, amiben maga szerkesztette drót-pirítóval sütötte nekem a kenyeret. Zsír, porpaprika. És almagerezdek. Kimondod, zsíroskenyér, elképzeled erősen, mi jut eszedbe, hányféle emlék.

Teljesült, elgondoltam épp, és még csak nem is kívántam. Óvatosan, figyelmeztetem magam, csínján bánni bloggal, aranyhallal, de piszkál a lehetőség. Csak elpöttyintem, ha rákívánkozom nagyon, aztán szépen kivárom, hátha akad még, aki vágyat ennyire diszkréten teljesít.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*