Müller, oder was? | ritaritmia

Müller, oder was?

Nem a tejberizsverzió, hanem a bolt. A Müllerben vettem marshmallow-t. Oké, felőlem lehet mályvacukor. Apró, szinte miniatűr marshmallow-szemek. Púderrózsaszín, pasztellsárga és porfehér meg bágyadt moha. Haribo persze.

Nem volt célom vele, csak hogy viszem a gyereknek, a másik Ovomaltine crunchy malátadarabkás csokikrémet kap, Müllerből kell a vásárfia. Magamnak orgonaillatú szappan, mutatom, benne van az egész elmúlt, régi szép abban a kerek orgonaszappanban. Húsvétok, ballagás, kertünkben a hűvös téglafal töve.

Esős a szombat délután, jobb híján eszünk. Felmerül a forró csoki, mint opció, hogy lehetne-e, hát hogyne, és már töröm az Aldis étcsokit a csészékbe. Mikró, lágy és selymesen csillog, plusz tej, tetejére fújós tejszín, és akkor a marshmallow ugrik be, megszórom a habot bőven sárgával, zölddel, hófehérrel.

Olvad bele, tűnnek el egymásban, csokiban a hab, habban cukorszemek, tömény boldogság már csak nézni is, aztán inni van benne bűn, kikanalazni az összesűrült alját merénylet.

Mikor azt mondja a fiam, ez aztán fotóért kiált, illúzióm darabokra hullik, egy inverzfotó veri szanaszét. Jeges csoki a Föld túlfelén. Útközben valahol egy babakék deszkaház, az asztal kopott, és madeleine-illatú a sütemény.

November, párás, meleg koradélután. Egy póló elég, és farmernadrág. Bent hűvösebb van, és olyan bárhol elmehetne szag. A kávé akár el is nyomhatná Új-Zélandot, a deszkafal nem hagyja neki. Beszűrődik rajta keresztül a pára. Meghatottan pislogunk egymásra, hiába vagyunk már a nyolcadik napon.

Ahogy az Április bolondja, úgy volt a két világ, mohón ittuk magunkba. Minden olyan különös és érdekes volt. Néhol még a friss festékszag is érzett. A társalgószobában virág illatozott, és halványkék lámpa égett. Otthon sohasem látott ily ablakokat, ily bútorokat, ily merész, új képeket. Minden csecsebecse egy új élet ismeretlen mámoráról beszélt.

Néha még emlegetjük az aucklandi nőt. Ahogy megtaláltuk őt itthon a neten, ott pedig percre pontosan állt a Waterfront Theatre-rel szemben. Elmesélte az egész életét. Miképp jutott el arrafelé, és mikor, meg hogy szerinte a bush hunting a legjobb móka, vajon miért nem űzi a többi nő. És hogy maradjunk, ha úgy tartja kedvünk, nem azért mondja (mert bevándorlási tanácsadó), de meglátjuk, a legélhetőbb hely, ami egyszerre kedves és szeretnivaló.

Gondolnak rá azóta a férfiak, mi kell lépni ekkorát, lelépni innen, időről időre fölmerül, és csak hergelik egymást, hangosak, aki volt, azért, aki meg nem, pont azért kiabál. Olyankor ideges leszek, nézzétek, az álom volt, ez meg a realitás.

Örülök, hogy nyugton vannak jó ideje már, megül mindegyikük csöndben. Erre jövök én, és miközben csokis tejszínhab-bajszomat nyalom, az csap nyakon, hogy képes vagyok, és ezred másodperc alatt Müllertől Aucklandig jutok. Mi lenne más oka, minthogy a Müller, az maga a csoda.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*