Fekete-fehér

Vannak pillanatok, mikor a színes fekete-fehérre vált.
El lehet benne lenni, néha még jól is jön, üdítő, ha nem kell törődni színekkel.
Rosszkedvre hangol a harsány öröm, viháncolás.
Nemrég a Frantz volt fekete-fehér, Ozon, elbűvölt, akár egy álom.
Keresni kezdtem hasonló filmeket, az élet egy film, mondják.
Filmet nem találtam, az élet lett ilyesmi.
A semmiből sarjad feszültség, van, aki élvezi.
Előhúzni szar kis témákat a legnagyobb csöndben.
Cuki kis bűzbombák húsleves mellé, esetleg desszert után rögtön.
Önmagáért-való odapörkölés, Sartre, drágám, miről beszélünk.
Hát persze, képes viszonyulni önmagához – csak arra képes.
Ezt azonban csak úgy teheti, ha képes önmaga – már hogy lenne képes,
és a világ semmítésére – na ez már egyszerűbb neki,
vagyis nem a saját létéről, hanem a saját semmijéről van szó.
Efféleképp gondolkodom desszert után, ami tejberizs volt,
meg vajon pirított morzsa és porcukros tejföl.
Nem vészes, sőt, a morfondírozásra rá lehet kattanni,
őszhöz illik a monoton nyugalom.
Vannak viszont napok, mikor benne ragad az ember,
olyankor fekete-fehér helyett már a szépiának is örülne.
Ha egy kicsit lágyulna a hirtelen harag, a fröccsenés halk szavakká válna.
Feladom, hallgatok, ne hidd, ez azt jelenti, minden rendben van.
Folytatódhat úgy a játék, hogy válaszolni muszáj,
muszáj választani, kiválasztani a válasz stílusát.
Itt dől el, más akarok-e lenni, vagy ugyanúgy ugatok.
„vak, vak, vak – a kutyák ugatnak így.”
Rákívánkozom arra, hogy nevessek.
Kedves, vasárnap délelőtti hívás, miközben fő a rizs.
Abszurd, mikor ennyire klappol két szitu.
Azt mondja, régen úgy volt, elővették a Holland & Holland-ot ilyenkor.
Vagy a patkánymérget, a körorvosnak meg adtak egy fél disznót, hogy azt mondja, szívroham.
A kívánság teljesül, nevetek szívből, szomorún.
Vannak hetek, mikor a napló fejlécén nincs más, mint mindenféle harcok.
Mikor hónapokra vált, az elég baljós.
Monokrómban legyen egy kicsike zöld legalább.
Különben végképp így marad, félelmes feketén-fehéren a világ.