Forró tej, nádcukor, kardamom | ritaritmia

Forró tej, nádcukor, kardamom

Minek hajszolni a telet. Múljon, bárcsak menne, ilyenkor már semmi értelme. Hó és ünnep nélkül igazán szürke. Gyűlöletes egy valami, ha másért nem, a januárság okán. Mégse hiszem, hogy kéne gyűlölni.

Eddig épphogy csak a fele van meg. De érdemes figyelni, miféle csudákkal rukkolt elő máris. Elég hozzá egy hétköznap délutáni séta az iskolából haza, és mit nem talál az ember betonfal tövében, ha képes egy kicsit meghajolni.

Meghajolni muszáj időnként. A minap arról beszéltünk, alázat. Mennyivel könnyebb annak az élet, aki ezt bírja. Mennyivel könnyebb vele másoknak. Aztán ez visszahat, és így megy körbe-körbe, míg kimondjuk, jó vele. Nem tudjuk miért, csak jó. Ezt kéne valahogy magunkévá tenni.

Adott ez a rózsa. Nem hiába hozta folyton elő Federico García Lorca. Az árvácskának is örültem, megaranyozta egészen azt a délutánt. De januárban rózsa, az már nem egy bágyatag nevét meghazudtoló stramm virágzás. Az túlélés a javából.

Vízkeresztkor elvonultam a két kisgyerekkel. Alaposan messzi mindenféle várostól. Ahol az estében füstszagra alszol el fafűtés-melegben. Ahol nincs semmiféle jármű, a lábadra vagy utalva hosszú kilométereken. És mész, mész bele a csöndbe, kék holdfénybe. Nem csodálkozol, hogy kék macska szegődik melléd, és vezet, mintha ez volna a dolga, hátranéz, figyel, hogy biztosan kövesd.

Kisbociért indultunk el még naplementében. Azt mondták, most született nemrég, ugyan, nézzük meg. Gyalogolni kellett érte, kabátot levetve, annyira messze. Sárga virág nyílt a tavaszi melegben. A karámban két tehenészfiú fejt éppen, surrogott a tej. A legszebb hang, mondtam, ők meg, hogy egyszer csinálnak belőle zenét.

Ha várunk, hoznak a tejből, csak megforralják. Tettünk egy kört kint, és este lett. Még bent is várni kellett, ledőltem a szalmán, utánam esett a két gyerek. Hirtelen tél-, karácsonyérzés, aztán meg rá a nyár, mire felforrt a tej. Fémbögréből itták, forrón, nádcukorral. Én olyan vagyok, mint az Árvácska, birizgál a nyers tej. A kardamom benne azért persze, hogy izgatott.

Itták hosszan, sok-sok pohárral. Nem nagyon beszéltünk, volt ennek az egésznek egy saját nyelve, a tehenek, a béke, a gőzölgés, az este. Ajándék volt szinte, ahogy a fénykép, amit itthon találtam meg. Sárga virág után egy rontott, gondolom, szóltak, hogy menjek, minek fotózom annyit azt a szerencsétlen bokrot. Nyomtam volna még, meg indultam is egyszerre. Benne van a hallgatás, a koraeste, és az idő, ahogy múlik januárban.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*