Gondolatban elbúcsúzni

Szabó Magda 100 volt, ő meg épp 10 éve, hogy nincs nekünk. Fordítva szokás, születésnapon az ajándékozás. Most mégis muszáj adni, indulhat akár így is egy hagyomány. Ha kérne, könyvet kérne, semmi mást, folyton Szabó Magdát, hiába volt meg neki majd az összes első kiadás. De kellett mellé az új, ropogós borító, szép betűk, frisspapír-illat, mindig van legújabb. Az apropó könnyen tetten érhető, mi lehetne más a választás, mint a Zeusz küszöbén.

“… nekem az antik Hellászról van képem, az én tudatomban Periklész él, Platón, a tragikusok, Apellész madarai, a görög mérték és arány és a mítoszok fekete világa. A valamikori és a jelenvaló Hellász most szembesül bennem, eleinte azt hiszem, talán nem találok nyomára annak, amit annyira szerettem, időbe telik, míg rájövök, hogy kár riadoznom, mert megvan minden. Minden. Csak keresni kell, makacsul keresni, mert a Schliemann lefejtette rétegnél vastagabb és ellenállóbb külszín takarja ezt az országot, és minden utasnak magának kell kibányásznia az eltemetett kincseket. Hellász, bár csupa zaj, hallgatag és makacs, megkívánja, hogy megfejtsék a titkát – régi tradíciója különben, ez a találós kérdést feladó szfinx földje.

Az utas azt érzi, minden jövőbeli rossz gondolat ellen orvosságot kap most, hisz fáradt, nehéz órákban mindig emlékezetébe idézheti majd a lovagló fiúcska bronzszobrát, a gyermek finom bokáját, kezecskéjét, térde lágy gömbölyűségét, mindig, mindig ott lovagol ezentúl emlékei között a hajdani kisfiú, és mindig ott néz rá Antikithé ephébosza is. Emlékei folyójának partján óriási vázák piroslanak, barnulnak és feketéllnek, és kislányszobrok is állnak, kicsi-kicsi kőlányok, egyikük kezében nyuszi, a másikéban galamb, és ott néz rá ezentúl mindörökké a Diadumenosz meg az androszi Hermész.

Itt ültél, Hadrianus császár, szerényen, zavartan, mindig áhítatosan attól, hogy hellén földön jársz, itt nézted Aiszkhüloszt, Szophoklészt, Euripidészt, itt ültek az első, domborművekkel ékesített sorban Dionüszosz papjai, te meg egy kicsit magasabban. Valaha te is ezt láttad, amit most én, csak teljes épségében, ha elindultál bal felé, téged is így vitt fel sarus lábad, egyre magasabbra, mint engem. Ugyan mit éreztél, mikor megláttad kibontakozni a Niké-templomot, a Propülaiákat; az Erekhtheiont meg a Parthenónt? Mit éreztél, mikor az elefánthát nagyságú kövek közt végre a kapu elé érkeztél, s megláttad a bejáratot? Vajon a te idődben is álltak itt bódék, amelyekben térképeket, emlékeket és szörpöt árultak? Biztosan. Hellász sose volt szentimentális

Az Akropolisz semmihez sem hasonlít a világ szépségei közül, egyedülálló és hasonlat nélküli.

Az útikönyv dombnak nevezi a hegyecskét, amelyen pihen, pedig nem azt a benyomást kelti, nemcsak az én alföldi szemem érzékeli nagyobbnak, magasabbnak, reálisan is így hat, az atmoszféra, a sugárzás valahogy megnyújtja százötvenhat méter magasságát, amelyből tán úgy nyolcvanméternyi nyúlik Athén fölé. A pőrére égett sziklák tetején úgy szikrázik a szűz istennő temploma, mintha egy görcsös, ujjak nélküli, tevesárga kéz emelkednék könyörögve az istenek lakta ég felé, és nyújtaná a kék szemű Pallasznak engesztelő ajándékul a világ legszebb templomát: szinte lebegnek a szikrázó, vajszínű márványoszlopok a város felett. Láttam az Akropoliszt reflektorfényben, láttam a Lükabéttosz csúcsáról, a Hüméttoszról, láttam repülőgépről, autóról, a város felé közeledve, de látom most is, míg a gépnél ülök, és ezeket a sorokat írom. Nem tudom, milyen lesz a halál, de talán ha lesz időm gondolatban elbúcsúzni attól, ami gazdagabbá tette az életemet, akkor látni fogom még egyszer, utoljára is úgy, ahogy először …”