Gyermek, lánc, fű | ritaritmia

Gyermek, lánc, fű

Hétköznapi vasárnap, langyos az egész, még csak baj sincs, a fiúk is mennek ki maguktól szépen, elég egy kardigán, tavasztájt leegyszerűsödik minden.

(Feldobna egy fagylalt, alul mandulagrillázs fahéjjal, fölül meggyes csoki, édes, keserű miszlikek roppannak, miközben a napos oldalon andalogsz, dehogy andalogsz, főleg ebéd előtt nem, hogy jut eszedbe ilyen.)

Karikázom a főtt krumplit, nem szortírozom, egyenesen a tepsibe hullik, nincs rend, csak rendszer, felváltva nyúlok hozzájuk, maszatos a krumpli, sós a kolbász, tojásos a tejföl, más ízű az összes ujjam.

(Szegfűszegillat a félkész meggyleves miatt, durva szegfűszeg, mint az angyal buggyos segge, egyszer volt ajándék, adtam is, kaptam is, adnám megint, százszor, ha lehetne.)

Kétszer két figura a konyhaablakban, nem fordulnak felém, hanem futnak el, most épp nem kell nekik semmi, vonulnak a dombra szinkronban, ahonnan télen csúszni szoktak.

(Ázott, elfelejtett diókban akadt el a szánkó, ugyanígy néztem, alig volt hó, és kókuszgolyót gyúrtam mélán, beletenyereltem a végén a masszába, hogy legyen sötét, pici nyoma a kezemnek, csinálni és küldeni róla egy fotót.)

Molyolnak valamit a pitypangban, tükrözik egymást, leképezik, masíroznak jobbra, a képből ki, csillog az üveg, felemás helyzet, ők nem, de én látom őket.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*