Megcsókolták Ritát

Velem van tele a város. Akkor is magamra veszem, ha simán csak látom, hát még ha lefényképezik nekem. Legyen az egy plakát vagy pár összevarrt lepedő ablakok előtt egy homlokzaton, ajándéknak érzem a rám gondolást. Bármiféle kicsike jeltől meghatódom.

Például mikor a tenyeremre tettek egy Melba kockát. Éveken át sehol sem lehetett kapni, még a falusi boltokkal is bepróbálkoztam. Ráadásul az illető nem szúrta el, pedig könnyű narancsost venni ananász helyett, de valahogy emlékezett, meséltem, hogy csakis ananász jöhet. A Melbát úgy eszem, hogy elfolyósítom. Hagyom szétolvadni a csokit, törjön elő magától a töltelék a leggyengébb ponton. Lehet kísérletezni vele, a sarkánál sikerül-e, de nem, rendre a tetején jutunk először a nyálmeleg, lágy krémhez. Hetvenötben hiába hozták amonnan csinnadrattával a bűvös, lila Milkát, ma hiába a procc Hachez, akár sós verzióban, koktélparadicsom-szöszökkel megbolondítva, a Melba mindenen túltesz.

Vagy amikor csináltak nekem tátikát. Nyithattad egy, hogy két fekete firkaalak nézte egymást, kettő, hogy szemközti oldalakat kötött össze öt halcsont, a harmadik egy drapp szívzörej volt, negyedik pedig kék kereszt és sötét krikszkraksz. Az ember kedve szerint tátigatta, szüntelen más alakot öltött attól függően, hogy a kezemben nyílt ki, esetleg egy sarka beakadt. Ha például megállt az asztalon, furcsa házzá lett.

Nem kell ahhoz nagy dolgoknak történnie, hogy jó legyen. Túl nagyot álmodni kár. Az bőven elég, ha néha megcsókolják, és szeretik Ritát.