Habkarikás történet | ritaritmia

Habkarikás történet

A habkarikának eleve poríze volt. Egyöntetűen édes por, mindegy, hogy halványsárga vagy rózsaszín. Robban, amikor beleharap az ember, hullik szanaszét a szőnyegbe. Nagymama nem engedte enni, a végére valahogy mégiscsak megritkult az alsóbb ágakon. Amíg volt a szaloncukorból, addig nem érte meg hozzányúlni. A szaloncukor jelezte az időt. Tomi olyan ügyesen tudta visszatekerni azt a rojtos papíralját, bárkit átejtett vele. Tomi az unokaöcsém. Nyomkodtuk kifulladásig a szaloncukrokat. Egyrészt eldönteni, tényleg van-e benne, másrészt a belül barna, az kívül kemény volt. A fehér még keményebb, a másik kettő szóba se jött. Kattog a metronóm, figyel a másik, dönteni kell, ez most a kemény, vagy a még keményebb. A kávésnak nagy ára volt.

Például lehetett érte két fehéret kapni, három másmilyet, de egyszer annyira rám járt a rúd, és nem volt egy barnám se, hogy katonát áldoztam be, persze sisak nélkül, nem voltam hülye. Aztán szilveszter tájára lefogyott a cukor, lehetett karikát cserkelni. Sok melónk volt benne, hullott a tűlevél, húzod le a szajrét, jön vele a fa, marad az ág félcsupaszon. A másik verzió, ha lerágod rögtön a cérnáról, így is van vele cécó, belevág a cérna a habba, szophatod a cérnát, ha a karika nem éppen ott rogyik be. Sose lehetett annyit enni, amennyi jó volt, soha máskor, mint mikor eljött hozzánk a Kiss Fotó. Azt mondta, álljunk szépen, nézzük a nagymamát, dobja majd sorban a habkarikát, mind a miénk, amit sikerül elkapni.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*