Jöjj be a házba, vesd le ruhádat

A Webernek tetszett a hajnalom. Pedig csak teregettem, köntösöm zsebében telefon. Minálunk úgy lehet mosni, ki kell érte menni a házból. Mikor ide költöztem, féltem, sőt utáltam, hogy oda a komfort, leugrik az ember a jó melegben, aztán mos, itt nincs sansz ilyesmire. Hiba volt félni, mert nem hogy kibírtam, de megszerettem. Főleg december hajnalon. Mikor mellen vág a hideg. A tested még ágytól meleg. Kimész, és letüdőzöd a telet. Hó, kéményfüst, megfagyott pára. Fenyő és fényes ablaknégyzetek. Fázni kezdek. Csinálok gyorsan egy képet, máskor hármat-négyet, most elég az egy. Megőrizni éppen. Komplett vintage karácsonyi képlet.

Régi telek kúsznak be nedves pulóverek, vizes pólók, nyirkos alsógatyák elé. Teregetek úgy, hogy máshol, máskor vagyok. Őriszentpéter, a városon túl. Le kellett térni mélyen az erdőbe, érintetlen hófehérség kellős közepébe. Elásta magát a kocka Lada. Hol volt még akkor mobil. Kiálltunk az útra, azt mondták, küldenek traktort. Vártunk, közben meg sétáltunk. Leheletemmel melegítettem rügyeket az ágon. Olyan Szerb Antal-féle legenda ez, csak a ruha nem stimmel. A szerelem mindvégig megőriz egy pillanatot, azt a pillanatot, amikor született; és akit szeretnek, sosem öregszik meg, szerelmese szemében mindig tizenhét éves marad, és kócos haját, könnyű nyári ruháját ugyanaz a barátságos szél borzolja egy életen át, ami akkor fújt, abban a végzetes pillanatban.

Sötét mosás, jó sok a zokni. Télből nyárba megyek. Az összes inget vállfára teszem. Volt egy nagy vihar. Folyó volt lentebb. Dörgött, és villámok szóródtak szanaszét. Futottunk kézen fogva a házig. Ahogy beléptünk, ömleni kezdett. Vajas kenyér illatára emlékszem. A könyvbe, amit később ajándékba adtam, türkizkék tintával a Bájolót írtam.

Radnóti Miklós: Bájoló

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak,
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szívünket.

1942 február 1.

Mossa össze szívünket, szétválogatom a színestől a fehéret, beteszem a gépbe, rövid hatvan fok, legyen idő kiteregetni, mielőtt elindulok. Ahogy megyek fel a lépcsőn, eltűnnek a fények. Feljött a láthatatlan nap.