Külön-létek

Mikor óvodába mentek, nem fájt a fejem miattuk. Tudtam, jó helyen lesznek békés, szép, szerető környezetben. Úgy is volt, se nyűg, se sírás, együtt örültünk az ottlétnek. Pár nap után, az itthoni csöndben esett le, innentől az életüknek lesz egy szelete, amit nem ismerek meg sose. Amire csupán egy picike résen keresztül nézhetek, és akkor se látok mindent. A rés épp egy ajtónyílásnyi, onnan a babakonyhának egyharmadát látom, a játszószőnyegnek majdnem felét, a csúszdás ágyból alig valamit.

A fennmaradó felek, harmadok az ünnep részei. Akkor megmutatják, ott mi minden is zajlik. Elmesélik – délelőttjeikből ennyi maradt nekem, a meséik. Hiába telnek el évek, ha elmennek, pont ugyanezt érzem. Nem a mindennapi rutin-távollétekről beszélek, hanem mikor egy másféle közeg szippantja be őket. Az elengedésbe nyögve-nyelve beletörődik az ember, de hiába a praxis, ha már körön kívül kerültek. Hogy mit éreznek vajon, tényleg jó-e nekik, arról kéne feszt valahogy megbizonyosodni.

Klassz dolog a mobiltelefon, mondom, miközben máskor inkvizíciót hirdetek ellene elvakultan. Most meg tessék, képes vagyok prostituálódni néhány pillanatfotóért. Csináljanak sokat, küldjék, hol-merre járnak, írom nekik, mintha tét nélkül, küldjed, csak küldjed, annyira izgalmas. Izgalmas, hogyne, pláne, hogy sumákolok; a kösz, jól-jaikon túl akarok róluk informálódni. Lementem a képeket precízen, hátradőlök, átadom magam a fürkészésnek.

És egyszeriben látom, ahogy ő nézett: összeszűkült szemmel, amint komor partot érnek, elmerengve lépcsős tetőket, ott maradni vágyva míves kerteket, ámulatban rozsdás kardot, viaszból Gandhit, csipke katedrálistornyot, kitömött kolibriket. Mire megjön, a képeket előhívatom, albumot csinálok neki. Fakó bordót választok galambszürke széllel, vintage, volt az árcédulájára írva, az elejére pedig fehér betűkkel: Moments go (istennek hála), but memories stay (hát legyen).

***

***

***

***