Létrehozva: 2008.10.27, 10:29:11 | ritaritmia

Létrehozva: 2008.10.27, 10:29:11

Küzdelem

Piros hamu hullott. Nem igazán piros, inkább narancsba hajló mandarin. Nem lepett be mindent, földet sem ért, térdmagasságban terült szét, és semmivé lett. Nem tipikus ősz volt, inkább már tél, a kertekben a levelet elégették rég, a diófáé, ha ég, az kellemes. Egy férfi sétált a temető felé. Velük volt, akik felett a sírok közt elhaladt. A hamut kikerülte.

Megállt. Megszólították, lépne odébb párat.
Hova lépne, merre, szaladjon el, mit pakolnak ilyenkor, hol van még az elseje. Nem nézett fel, elindult lehorgasztott fejjel. A rózsaszín téglás kriptát kereste, fent kőangyalok néznek a semmibe. Nem tudta, merre menjen. Megborult az út, a kopasz gesztenyék, a föld ott se volt. Leguggolt, térdét átölelte, hosszú kabátjának alja port söpört, nyálas csigát, nyirkos levelet.
Nem aludt el, nem álmodott, nem emlékezett. Nem tört elő a gyerekkor, és senki se szegődött mellé kísérőül. Egyik karját a másik kabátujjba, másikat az egyikbe dugta. A rózsaszín kriptát akarta, olvasni rajta régi írásokat. Itt sokan gondolnak Rád, Akinek pénze van, az foghat nőt, akinek nincs, az bakot lő, Miért nem vagyok magához való?, Én vagyok én?, Halál miatt zárva. Késsel faragott ceruzával írt, kaviccsal karistolt, bicskával metszett üzenetek.
A zsebében sült gesztenyét kéne markolnia, főtt krumplit, ahogy anyja annak idején. Így jéghideg maradt a keze. Erőlködött, hogy fel tudjon állni, hogy mozdulna meg a kabát alatt. Ha nem áll fel, mi győz, a narancsszín vagy a sötét. Képtelen felállni, elborul inkább, gubbaszt az oldalán, újszülött a halottak között. Kínlódva jött ide, szűk volt az út, fogóval húzták a fejét. Felállt, és kért húsz dekát. Csak erre emlékezett. Csusza. Füstölt szalonna, mi kell még hozzá, segítsen. Nem nagy ügy, menni fog.

Megtalálta a kriptát. Örült, oda nem illő örömmel. Botot fogott, a vége rongyosra rohadt. Nem karcol, fest majd. Maszatolt üzenet. Néhány évig nem kopik le. Lehet, hogy már tavaszra sem látszik. Átfagyott a keze, alig mozdult. Most írni kellett, ez volt a cél, ezért utazott. Nem maradt más, csak fás akarás. Küzdött, hogy ne kapkodja el.
Vonattal jött, félt autóval. A tévében se nézi meg soha a híreket, nem tűri a vért. Kificamodott nyak, testtől vált ujj, ujjtól vált eszmélet. A vonat nem veszélyes, csak, ha szemben ülnek, ha beszélni kell, ha elvárják, hogy beszélj. Ha megkérdezik, mikor voltál utoljára, vagy, hogy mikor jössz megint.
Nem kérdezi már, aki kérdezhetné, akkor ne kérdezze más, nincs hozzá köze. Neki se tudta megmondani. Egy ideje nem mondott inkább semmit. Hadd higgye, hogy jön. Remélje, várja, vagy csináljon mást helyette.
Levelet kapott levelezőlapon. Hideg lesz, muszáj felöltözni. Egyedül vagyok. Mikor jössz. Ölel. Mondta, hogy jelez, ha megy. Most kinek jelezne, minek. A vonaton inkább olvas, azt játssza, hogy olvas. Megszólítja mégis a nő, három szatyor a lába közt. Hogy tudja ekkorára nyitni a szoknyától. Nem válaszol, nem hall. Nézzenek csak egymásra döbbenten, mekkora bunkó. Ez már jobban tetszik. Leszáll úgyis rögtön.

Mezei élet apró tsodái, írja a papír. Nem pontosan így, hanem hogy a szalon képeit neki ajándékozom. Érezte, hogy ez lesz, gyilkolás, az enyém. Már nem tudja, kit sajnál, aki elment, vagy aki megmaradt. Gyalogolt inkább, mint buszra szállt. Gyorsított a léptein, kívülről úgy tűnjön, siet. Mandarin volt az ég. Szelet jelez.
Tudom, hogy itthon van. Miért nem jön át. Figyeltem az ablakot álló péntek délután. Gyalog jött. Milyen furcsa, hogy megint nem autóval. Vajon baj van otthon. Pedig azt észre kellett volna vennem. Nem hozták az állomásról. Átcsörögjek. Kérdezzem meg, hogy van. Máskor nem hívom őket, csak most, hogy itthon van. Átlátszó. Kitalálok valamit. Inkább várok, ezt kérte, kivárom, ha belehalok. Mondjam, hogy rosszul vagyok. Hogy orvost hívjanak, vagy csak jöjjenek át.
Leste az ablakot. Most nem lesik. Nem lesve lenni semmivel se jobb. Begörcsölt a nyaka a kabát alatt. A kabát alatt élte a napot. A kabát alatt küzdött, hogy ne lássa a májfoltos, véreres kezet. A rózsaszín tégláért jött. Pedig az más testeket őrzött, más lelkeknek kifutója volt. Az ő családja sírja fölött gránit, kerítése kályhaezüst, lakat helyett nejlonmadzag.
Sötétkék sapkában viháncolt, miközben a rózsaszín tégláról meséket hallgatott. Máig emlékszik az akkori történetekre. Mert a feliratok, karcok mindig mást beszélnek. Harminc éve másról szól ugyanaz. Most nincs már új mese. Hármat kéne lépni, hogy elérje. Kabátján az övet összehúzza. Erőt vesz megint, és eléri. Tenyérrel támasztja a hideg falat. Selymes salétrom az ujjai alatt. Másik kezében bot. Olvashatón kell, szépen. Látni akarja, ha egyszer majd visszajön. Írott betűk helyett mégis nyomtatott: Itt várjatok.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*