Magányos tulipán | ritaritmia

Magányos tulipán

Még az ősszel fogtam hozzá újra. Több, mint hat éve csinálom, volt ugyan benne pauza, de a nettó négy így is biztos megvan. Mikor átmeneti házunkra találtunk, lehiggadtunk egy szusszanásnyit, most viszont fellángolt megint a téma. Megrögzött helykeresőkké váltunk, kilépni ebből szinte lehetetlen. Míg tét nélkül játszol otthonokkal, elszórakoztat, de élesben költözni, végképp otthagyni azt, ahol boldog is vagy, fáj. Pláne, ha az van, hogy muszáj.

Egy ideje képtelen vagyok dönteni. A legegyszerűbb kérdés is megvisel, valahogy túlsúlyba került bennem a mérleg, pedig közöm nincs hozzá, kos vagyok vízöntővel. Ominózus esetként, tekintsem konklúziónak, az enyéim a Hot Wheels-t hozzák fel. Matchbox-szerű gépek, árnyalattal több spiritusszal, ígértük anno a gyereknek, elmegyünk együtt, és veszünk neked. Gyerek könnyedén kiválasztotta a magáét a százból, én meg hordok elé még vagy hetvenet, nem lenne inkább, mégis ez a legszebb.

Pont így vagyok most, képzelheted, egy kisded cickánnyit problémásabb ügyben, mint hogy szárnyas-é a járgány vagy csak egy fapados Daimler. Már az előző körökben odavágták nekem, feszt ezzel húztak, el kéne szegődnöm ügynöknek, nem beszélve az utóbbi időkről, pöpecül felpörgettem, egy nap három lakást is megtekintek. Végighurcolom őket, nincs kecmec, tűrni kell, ez lesz az enyém, közlik mindenütt, mert könnyen alkalmazkodik egy kölök, lett vagy ötven fiktív szobájuk apránként, közben meg egy sincs.

A város közepéből megyünk egyre kijjebb, ki, csak kifelé, hogy megtorpanva szivárogjunk vissza, útközben megálljunk, jó, legyen a Hársakalja. Annyira üde, két lépés, és találok ösvényt, bevehetem magam akár minden nap a zöldbe, sőt gond nélkül vágok át a Páfránykertig, vágyott Szalonkavölgyembe, ha már ott élni sehogy se jött össze. Rend, még az utcanév is stimmel, nefelejcsek a járda szélén, és az árkok borostyánba vesznek. Meghitt, ha úgy fordulsz haza, hogy előtted V alakban nyílik szét az utca.

Kóstolgattam, ez kell-e nekem, mikor sarkon a fűben tulipánra leltem, állt szál maga a gazosban, jelnek éreztem, itt még a tulipán is pipacs módjára terem. De amikor éjjel kísérletképp arra kanyarodtam, túl sötét volt minden, félni kezdtem, hogy merek-e majd a ház mögé kimenni, napnyugtával mosok, szárítózsinórra csipeszelni a holmikat. Hiába strázsál két feketefenyő, hiába szélkakas a tetőn, van valami szomorúság, nézd, a tulipán is milyen egyedül van, tovább kell gyűrni, még nem érkeztem meg.

Letörten írom alá épp a meghiúsult újabb címeket, mikor a férfi szelíden azt súgja, kompromisszum. Nem fog menni másként. Valamit be kell áldozni, megszokást, a közelit, vidéket, kényelmet, az erdőt, a tág teret. Persze nincs ebben semmi világmegváltás, mégis hasznomra lesz, hisz lassan el kéne dönteni, ujjhegyre szedni, hogy mi számít nekem otthonügyben. Például az, ha gyalogtempóban húsz perc, és elérem szemből a nagyrétet, hátul a sárkányrepülő-teret. És színes vadvirágcsokor gyűlik a kezemben, mire hazaérek.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*