Májusi hó aranyat ér | ritaritmia

Májusi hó aranyat ér

Zsámbék, az egy ajándék.
Itt élünk a tövében, és folyton azt válaszoljuk, minek, ha fölmerül, hisz voltunk már, mindent láttunk, Öregtemplom, Lámpamúzeum. Sőt mondjuk azt is, ki tudja, hányszor, hát százszor.
Ribizlilekvárt ettem egyszer itt valahol. A vendéglős mamája csinálta, Rézi néni, ha jól emlékszem, de lehet, hogy egyszerűen csak Rózsi, mindenesetre olyan volt az a ribizli, de olyan, képtelenség elfelejteni. A vendéglős megszánt akkor, azon a kedves, szép napon, és adott egy üveggel. Nem is afféle kóstolásnyit, sok volt az, egészen hét deci.
Ribizli. Kőrös, süldő kölökkorom. Lusta, nyári legyek. Nagyapám a konyha felől nézi a szürke kőpárkányra állított három hatalmas üveget. Úszik benne, lebeg a ribizli. Szörp lesz belőle, sűrű, illatos. Tejbegríz tetején kamrahűvösen.
Zsámbék őrzi ezt az ízt.
Templom alatt az utcák, Régitemplom, Benedek. Terek egyre lentebb …

… a zárdakert …

megpihenek egy kőpadon. Miközben a gyerekek fát találnak, akár egy varsafa a Trónok Harcában, vagy miféle fáról beszélnek ők, patak csobog, szökőkút szökik, tó csillámlik, én meg sétálok tovább a hó felé.
Mindent belep, fehér a fák alja, gyermekláncfű kandikál, májusi hóvirág. Markomba gyűjtöm, gombócot csinálok, puha, fehér vattagombócon gondolkodom, hazaviszem talán. Hiszen nem olvad el. Arcomhoz érintem, bársonyos nyuszifül, azaz gyapjas tisztesfű, Stachys byzantina. Otthagyom dísznek egy babérsövényen.
Zárdakert, kimondani is gyönyörűség. Életre kelt Abigél, érzed az apácák imáit, hallod a könyvlapozgatást.
Feletted pedig premontreiek, pálosok. Pestis kápolna, Török-kút, Immaculata szobor.
Dombnak fel, Piac köznek le, Mária, Szent Jakab útjába akadsz.
Csak úgy az orrom alá mormolom – a fiúk hiába nevetnek ki -, száz ittlét ide vagy oda, azt hiszem, ellenni itt maradék életet egy opciónak megteszi nekem.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*