Mint aki bűnös

Egyszer kaptam egy embert. Csak úgy, ajándékba, egyszer, valamikor télen. Nem volt rajta semmi különös, sima, átlagos ember. Lehetett hozzá beszélni, hallgatott, néha bólogatott, és pontosan értette, mit mondok. Szerettem, ahogy ült előttem szétvetett lábbal, inkább előredőlt, nem, mint mások, hanyagul a háttámlának. Onnantól, hogy megkaptam, lett egy zsebkendőnyi hely, ahol könnyű volt, és vidám. Pedig az arcát szomorúnak láttam, az oroszok jutottak eszembe, ha ránéztem, orosz költők. Amikor máshol voltam, várni kezdtem, hogy lenne már előttem, gyűjtök neki csip-csup dolgokat, és föllistázom, mit mesélek majd.

Nem sokkal később ráfogták, hogy itt nem ajándékozás van, hanem lopás. Előkészület, kísérlet, miegymás, maga az ajándék pedig a tettestárs. Megtudod, hogy az angyal nem angyal, a mikulás a szomszéd, és a tavasz is elmarad idén. Nemrég azt mondtam, inkább örülj, hónak, elveszett tavasznak, mindennek, ami úgy tűnik el, hogy nem rajtad múlt, de ez hülyeség. Nem megy az örülés, amíg rá figyelsz, akit kaptál, aztán meg hagynod kell. Hagyni, mégis van, hogy elvétem, ezt csináltam, nézzed, egy kéz alatt A Semmi Kéz, mely nem mutat se innenre, se túlra, / nem kerül, el se vész, és mint aki bűnös, úgy hallgatok el.