Nagykörúti kis erdő

Végigsétáltam ától cettig a Nagykörutat.
Lett ugyanis egy majdnem október végi délután, amikor elég volt egy méregzöld trikó. Ugyanolyan zöld volt a harisnyám.
Hátizsákomban egy csepp kávé kétdecis befőttesüveg alján. Reméltem, hogy nem szivárog, és ragad majd tőle a kendőm. Pár órán át szükségem volt előre lefőzött, instant ébrenlétre.

Mikor a Bakátsról indultam, nem terveztem sétát. Mégse bírtam villamosra szállni. Először az örökre bezárt, áporodott boltokért mentem tovább. Kirakatok előtt megálltam. Opálos, csillagformán repedt, maszatos, ánégyesekkel szanaszét ragasztgatott üvegek. Felpöndörödött papíron napszítta betűk, hogy hova költöztek el, hogy hívd ezt a számot, hogy kiadó, hogy keresd az interneten. Vagy csak annyi, hogy vége.

Ahogy jutottam előre dohos bérházak mentén, a földön sűrűbben lettek a falevelek. Száraz, frissen tiport levelek erdőillata keveredett a város szagával. Az árnyékos oldalt választottam, hogy a naposat lássam. Mentem, már tudtam, így megyek majd végig, azonos tempóban.
Az írások szerint az egész 4141 méter.
Ferenc körút: 556 méter,
József körút: 1223 méter,
Erzsébet körút: 764 méter,
Teréz körút: 1054 méter,
Szent István körút: 553 méter.

Minden szakaszon más a hangulat. A falevélszag, mindegy, milyen fa, egyforma.
Sok volt a 4es 6os és a gíroszos, megannyi fénymásolószalon.
A Blahától jöttek az ismerős helyek. Valamikor az EMKE-ig jártuk be oda-vissza mindkét oldalt. Karácsonyok előtt, mikor feljöttünk Pestre. Passzázsokban bazár, Vasedényben turmixgép, kapualjban cipő, Király sarkán textiláruház, készruhabolt attól nem messze, hazautazás előtt pedig ultima ratio a Skála Metró.

Bíróságim idejébül való világ következett, a Szent István, és vele a Szeráj. Muszáj volt venni joghurtos padlizsánt. Lett még cukkinilepény, no meg édes, szirupos irmik helvası. A nap egyszerre elbágyadt, ahogy kiléptem a sárga-zöld szatyorral. De folytattam, mert folytatni kellett, át a hídon, ha már elindultam. Itt már nem hagytam magam régi dolgoknak, az otthonomat akartam.

Az estém Ernelláék Farkaséknál telt. Kerestem már egy ideje, most meglett, akár egy ajándék. Illett a naphoz. Mikor lefeküdtem, arra gondoltam, holnap a leveleket kell összegyűjteni. Őszillatból itt bőven kijut. És valahogy mégis, az a séta az időben, a körúti erdőszagok. Majd Karel Čapek szenvedelmes kertészébe kapaszkodom.

S aztán még virítani kezd a lomb. Sárgán, bíborvörösen, rozsdaszínben, narancspirosan, paprikavörösen, vörösbarnán pompáznak az őszi levelek, vörösek, narancsszínűek, feketék, kékesen hamvasak a bogyók, sárgállik, vöröslik, fakó fehéren fénylik a csupasz vesszők fája – ó, még nincs vége mindennek! Nincs vége, ne, még ne is legyen.