Nem a mostohád | ritaritmia

Nem a mostohád

‘Mirror Mirror on the Wall, Who Is the Fairest of Them All’

Rekedtes hang a hátam mögül. Durva, reszelős, mintha férfi volna. Erős ötvenes nő. Alapvetően dohány, de nem kizárt a whisky sem. Félhangosan mesél egy történetet, bábu a lányom. Egyszerűen báb, marionett. Hogy hagyhatja így magát arra a senkire. Hogy hagyhatja el ennyire magát. A vége az lesz, a legvégén én hullok majd szét. Nem beszél velem egyáltalán.

Tanulságra van szükségem. Úgy indulok el egy délután, valahonnan be kell gyűjteni. Támpontot magamnak széthullás ellen. Ilyenkor ősszel megy ez könnyedén. Pláne, aki hajlamos rá, ha van egy kicsike körülmény, hajlamosító, akkor kész. Az ősz betesz neki.

Kapaszkodom a hangba mögöttem, tolatok, hogy a közelében legyek, miközben egy szaténszoknyát fogok. Sose vennék szatént. Lépdelek hátra úgy, hogy ne tűnjön fel, kihallgatom. Nem akarom látni. Bennem már van arca, ötvennyolcéves, karcolt női arc. Nem akarom látni az igazit.

A gyerek, hogy kötné fel magát, de tényleg, ha ekkora ostoba. Ha ennyire nem érzi, hogy átverik. Be van csukva egy hálóba, köré van fonódva a kötél. Egyenesen a lába köré, lépni se tud, hogy lépne ki ebből az abszolút elrontott dologból. Nem beszél. Egyszerűen nem beszél velem. Azt se tudom már, hol lakik. Tönkremegyek, esküszöm, tönkre.

Az örök álmosság napközben. Lehetne éppenséggel sütni valamit. Rakott cukkinit láttam egy tűzhelyen a minap. Felrémlik időnként, kapros öntettel megbolondítani. Darálthús, kérdezem magamtól, de még nem dőlt el. Hús nélkül legyen, vagy vegán. Nem bírom a szélsőségeket, inkább egy köztes verzió. Kecskesajtréteg minden cukkini után.

A nő is főz a függöny mögött. Csinált a lányának stíriait. Stí-ri-a-it, nem striák, miért ez ugrik be. Nyilván a próbafülke. Ott tartunk, a nő próbál, mellette vetem le a farmert. Szatén szoknya? Viccelsz? Nézem magam a tükörben, a nő meg azt mondja, a kurva nem adja fel a hallgatást. Nem hatotta meg a stíriai, tud ő már olyat, elleste anno, jobbat tud ő nálam, nem mondta, mert nem beszél, de ezt gondolta, nyilván ez járt a fejében, amikor nem válaszolt az ímélre.

Ímélben próbál eljutni hozzá. A szívébe férkőzni, az otthonában körülnézni. Hatni rá, meggyőzni sehogy se sikerül, sajnálom igazán, nézem a striát a combomon, egy stria, két stria, száz stria, haj. Rágyújt a próbafülkében? Jön át a cigiszag a függönyön, szinte kizárt, hogy itt rá lehet gyújtani. Egyetlen picike slukk idegesség ellen. Még rekedtebb hangon ordítja, ziher, hogy ki fogja tökölni azt a szemetet. Kitökölni vajon mit jelent?

Lecsavarja a péniszét, súgja. Nem érdemli azt a nímandot a nyakán, jó lány. Jó volt valamikor. Fölfoghatatlan, hogy kerülhetett ilyen messzire. Próbál, felteszem, szoknya, nadrág, amihez jól le kell vetkőzni, mert liheg. Liheg, miközben fáj neki, leheli ki a hiányt, hiába, termelődik újra. Őrület, hogy nem beszél. Hagynánk már el ezt a terepet. Tükör, mondom, tükröm, nem akarom ezt a nőt hallani. Combomon a striák csak fénycsíkok.

Nem lep meg, hogy nem veszek szoknyát. Nem kell tanulság. Nincs megoldás a nőre. A lányát hiába kérném, hogy beszéljen. Szívesen kérném pedig. Te lány, egyél stíriait. Olvass mailt, és válaszold meg. Hívd fel, beszélj. Igyál csak egy kávét legalább. Kilép a fülkéből, nincs nála semmiféle holmi. Az arcára nem merek, nem tudok felnézni. Markában egy szál cigi.

/Részlet. Megjelent: Élet és Irodalom/


1 hozzászólás
  1. Gáspár Anna szerint:

    Hűdejó….

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*