A tenger | ritaritmia

A tenger

Nem érdekes, hol voltam. Őrzöm magamnak a helyet. Titkolom, mint féltékeny szerelmes. Tíz nap alatt egyszerre két szerelmem is lett. A másik a Murakami. Mindkettő a birtokomban volt, eddig mégse kellettek. Próbálgattam őket, nem tudtak hozzám eljutni. Bőr alá nem férkőztek. Távoli, nincs hozzá közöm, így zártam rövidre, nem értem, amit mindenfelől hallok – isteni a tenger meg Kafka a tengerparton -, a rajongást. Most fejvesztve hullottam belé. Kell belőlük még és még és még. Kontrollt vesztek, ne legyenek emlékké a képek. Maradjanak meg ilyennek. Piros-fehér és néha kéknek.

***

Almáskert mellett elhaladtomban farkaskutya nyála csöppent a combomra. Úgy ugatott.
Megváltozott az árnyékhoz a viszonyom.
Ott, ahol hűvös gördül le a hegyről, ahol háttér a szurdok és mészkőoszlopok, elég, ha az arcomat védi mandulafenyő.

***

Átjárhatóvá tettünk két világot. Hiába ér össze história, hiába ugyanaz a víz lötybötyöl, még a házfalak is hiába hasonló színűek. I leđa svijam k drvenom stolu, i ljubim usnam hartiju golu, i na nju pero stihove toči. Noie, signor, per quanto è ‘l poter mio, giungendo a voi piacer, a me bontate. Más a szívfrekvencia.

“Velencében kezdődött, a sikátorokkal.” /Szerb Antal: Utas és holdvilág/

(…) “elbúcsúzunk tőle, miközben magunk mögött hagyjuk. Ismételgetjük – sokszor egész ügyesen – a mindennapok véget nem érő cselekedeteit. A mérhetetlen üresség érzését hagyjuk hátra.” /Murakami Haruki: Szputnyik, szívecském/


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*