Nem volt a környéken kvasz | ritaritmia

Nem volt a környéken kvasz

Minden nap elzarándokoltunk, ha semmit nem kellett venni, akkor is, csak úgy, körülnézni, ne maradjunk le, ha valami jött. A banán ideje akkor már lejárt, az obligát sorban állás maradt, ha túl gyorsan haladtunk, betettek lassítófutamokat. Icuka olyankor mesélt, ha pedig mesélt, nem járt a keze. A sort persze nem lehetett elkanyarítani. Vehettünk volna odaátról pár ötletet, például, ha a kvasz egész közel van, behajlítjuk a sort arrafelé, hadd igyon mindenki. Jól járunk vele, meg a rend is megmarad. De nem kanyarítottuk sehova, mert nem volt a környéken kvasz.

A téliszalámihoz Böbikének volt a legtöbb érzéke, rajta kívül senkinek nem ment papírvékonyra. Böbikéről senki nem hitte volna, ha látja azt a húsos, nagy kezét, hogy ilyen finomságra képes. A karikák alatt átlátszott a vaj. Egyszer apámnak elege lett, és azt mondta, ha Böbike nem szeli vastagra, legközelebb nem ír neki stikában receptet. Az volt az ünnep, amikor nem pöndör szalámihártya csiklandozta a torkodat, hanem zsírgöbökben süllyedt el a fogad. Az ügyvédné is így szerette állítólag, csak ő már az utcán hozzákezdett, falta a szalámit egyben. Lett belőle balhé, hogy meglesték, szórták szét a hírt városszerte.

A másik presztízsügy a kifli. Kicsit se volt kiszámítható a rendszer, tanulók csinálták a szakközépben, attól függött, aznap hány ment át a szűrőn. Ha szarul dolgoztak a srácok, alig pár darab jutott a pultba, azt meg elkapkodták rögtön, kurrens tanulókifli. Pedig még a hármast is közéjük keverték, az volt a legjobb, a vézna, a túl kövér. Nagy ritkán akadt kitekeredett, bár gyanítom, az inkább kettes. Megült a tészta, aztán elfeküdt, közben összeszedte a sót a tepsiben. A mások sóját is. Böbike félretette nekem, nyilván hálából a receptért.

A hús átláthatatlan volt. Anyám, ahogy közeledett felé, egyre idegesebb lett. Míg várt kenyérnél, felvágottnál, kódoroghattam össze-vissza, de a húsban volt valami rejtély. Vigyázzban kellett állnom anyám mellett. A hentes nem Lacika, ő a Hentes. A vér eleve durvává tette, abban pedig nem volt köszönet, amikor megszólalt. Nyers volt és kíméletlen. Függtünk tőle, neki nem kellett recept. Ha nem volt karaj, nekünk végünk volt. Néha nem jutott más, mint tarja, az maga a szégyen. Máskor, vidám szombat délelőtt velőscsonttal rukkolt elő a pasas. Anyámat olyankor kenyérre lehetett kenni.

Almáspitéért a hosszú szünetben jártunk át, az más világ volt, könnyű, önálló, szabad, nem rángatott senki, hogy köszönj, és igazítsd meg a hajad. Valódi, üzemi almáspite, a teteje fényes és fekete, a töltelékben mindig van mag és csutkadarab. Nem egyszerű külön kiköpni, körülötte tészta, azt meg mindenki sajnálja. Minyont ilyenkor tilos venni, biztos, mert az családias, és ráadásul ragad. A sajtok mögött Icuka állt lesben, szólt, jött Ilmici, de közben, ha nem tetszettem neki, ment anyámhoz följelenteni. A Nagycsemegének nem volt külön neve, mint egy szentély, sima Áfész a város közepén.

/Megjelent az Eső irodalmi lap 2014/1 RETRÓ-számában/


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*