ritaritmia | vécsei rita andrea | Page 2

Hunszut

A bemutatkozó találkozásra kutyával megyek, meg persze a gyerekek. Boldogan fogad, tetszik neki nagyon a kutya, ugye, agár, igen, afféle, whippet. A baj, hogy nem lenne jó, ha bejönne. Semmi gond, meg tud várni szépen. A baj, hogy pont agár, neki meg pont egy nyula van. A nyulat mutatja be előbb, itt van, ez a Hunszut.

Aztán azt énekli, Kingsley. Csak annyit, hogy Kingsley, és nyújtja a kezét. Beszélni kezd, beszél és kérdez úgy, hogy elkeni lágyan a hangot. Meg nem mondom, melyik dialektus, akarom tudni, hiába kérdezem, hol született, hiába még kétszer ugyanígy. Hogy angol, semmi kétség, ha már válasz nincs, mosolyog cserébe. Szégyenlősen, akár egy kisfiú.

Mintha egy jólfésült, drapp vászonnadrágos, borsózöld inges, Vale of White Horse környéki kisfiút varázsoltak volna felnőtté. Szemüvege fölött nézi, amit olvas vagy ír, furán megbillentett fejjel. Egy picikét pösze. És néha ölbe kapja a nyulat, hozzá nem illő hévvel. Hunszut, duruzsol a fülébe. Csak mostanra esik le. A kislánya adott neki nevet. Huncut a mókus, újra fára megy.

Legközelebb késik. Szerzünk közben szezámos stanglit. Csak állunk a kapuban, mikor megérkezik. Tönkremegy szinte a késésbe. Mikor látja, hogy nyugton vagyunk, sőt semmi gond, bizonygatjuk, hálából mosolyog megint és dünnyög valami kedveset, amit nem értek. Ahogy belépek, a nyulat keresem. Nyilván a ketrecében, ahol egyáltalán nincsen, de még a környékén se.

Free range rabbit, mondja összehúzott szemmel. Ekkor már röhögünk mindketten. Free range a Margit-híd tövében. Törlöm a könnyem, bűbájos figura. Ahogy kivárja, míg leül a poén, ahogy a fejét tartja, ahogy tíz év után annyit tud mondani, rendetseg, és széttárja a kezét. Lehet, hogy csak huncut ő is, és titokban meg perfekt. Előhúzza a nyulat a kanapé mögül.

Míg az egyik tanul, a másikkal a szomszéd szobába vonulunk vissza. Kéri a nyulat a gyerek, szó nélkül hozza neki Kingsley. Bármit forgassunk kedvünkre, csak a szekrényben tartsuk a sorrendet. Angol könyvek a földön kilószám szanaszéjjel. Közöttük heverünk. A szezámos stanglira beindul a nyúl. Nem adunk neki, még csak azt kéne, kinyiffantani a nyulat elsőre. Hiába, nyüzsög, nem áll le, nem átall rajtunk a stangliig sétálni. Két órát gyömöszköltetteti magát felváltva.

Itthon előveszem a vonatkozó könyvem. Tuomas Kyrö: A koldus és a nyúl. Megnézem, a koldus nem, a többi eléggé aktuális. Második nap este szabadon engedte a nyulat. (…) A nyúl városiasan óvatosan, ügyetlenül és nagyképűen lépdelt, nem tudott rögtön azzá a vadnyúllá mámorosodni, aminek született.
A nyúl egyik ölből a másikba vándorolt, mindegyikük megvakargatta, és a nyúlnak köszönhetően a csendből eltűnt a nyomasztó hangulat, egy csöppnyi reményt hagyva maga után.
… egészen közel hajolt az állathoz, érezték egymás jelentéktelen, magányos lélegzetét
A nyúl megfontoltan a ház lassanként málladozó betonlépcsői felé vette az irányt, felugrott az első lépcsőfokra, a másodikra, bedugta kis fejét az ajtónyíláson és befurakodott a házba. A rongyszőnyegen át, Esko Sirpale lábfején át a lakókonyha padjára ugrált. Onnan az asztalra, a vajcsomagot, a zsíros tejet és a halkonzervet megkerülve Ulla és Pentti elé. Ulla ölébe. Penttire nézett, Ullára nézett, megérezte ennek az otthonnak az illatait, a flanel, az izzadság, a gyanta, a kátrány, a kelesztett kenyér és a fenyőszappan illatát. A nyúl meleg, otthonos csomagocskát csinált magából. Rögtön pótolhatatlanná tette magát.

Ekképpen lett a fiúknak angolóra Kingsley-vel és nyúllal. Az élet egy mese, mondja Kyrö, és hát nem igaza van?


Itt szólhat hozzá

Sültkrumplirózsa

Rózsák közé születtem. A kertben egy egész élet elfért. Kis csücsökben eper, aztán krumpli, hagyma, répa, de nem ez volt a lényeg, hanem odébb a fal mellett a málna, ribizli. Meg persze a göcsörtös kajszi. Ha viszont épphogy beléptél a kapun, nem láttál mindebből semmit, csak rózsát szanaszéjjel. Legfeljebb kora tavasszal ibolyát, ibolyaágyást szabályos félkörben. Kívülük voltak még a szerelmes dáliák, de nagyanyám igazi szenvedélye mindenek felett a rózsa. Oda vitt először fényképezni, tolni babakocsiban, ott tettem meg az első lépteim, később pedig rózsák között töltöttem a nyarat. Beléjük fúrtam az orrom, és mikor hullani kezdtek a szirmai, bolgár fadobozba gyűjtöttem össze, mint egy vérbeli profi. A száraz szirmokkal is megelégedtem, pedig rózsaolajra vágytam üvegcsékben.

Persze hogy szép nekem A veinhageni rózsabokrok. „A veinhageni rózsákról már az iskolás gyerekek is tanulnak, én is tanultam, amíg iskolába jártam, és jól az eszembe véstem, hogy Veinhagen gyönyörű és szabad város volt, rózsakertek övezték kicsi, kacskaringós, apró csillogó kövecskékkel kirakott utcáit, s az idegenek már messze földről megérezték a rózsaolaj illatát, és egyszer, egy reménytelenül szerelmes lányka a városi főtoronyból vetette alá magát, de mivel éjszaka volt, elfeledkezett, hogy a helybeliek a torony aljába gyűjtik a szirmokat, méteres sziromrétegek gyűltek addigra össze, a lány meg zuhant, mint a halott madarak, és nem sikoltott, és a szirompárna fölfogta, ő meg elájult, mert az hitte, ez a halál, és ájulata álomba ringott, és reggel úgy találtak rá a sziromhordó munkások, álltak a sziromhordó fatalicskák mellett, és bámulták, hogy alszik a lányka félrebicsaklott fejjel, három napon át aludt, mert a veinhageni rózsák tömény illata hatásosabb, mint akármi mákony.”

Volt még olyan is, hogy Eco, akitől egy másik szent könyvem volt. A rózsa neve eltűnt azóta, költözések, miegymás, ki tudja. Mesélek róla a fiamnak, nem tudom, hogy került elő, egyszer csak itt volt a téma, azt mondja, kell neki.
Rákészültem, kívántam őrülten egy jó fagyit, valami mást, mint eddig szoktam, szemelgettem hát a neten a tíz legjobb-ból. A Pozsonyin végig szerencsétlen, félüres tégelyek, műszínek, vettem mégis, jéggé vált csomó volt, rumosdióba észrevehetetlen olvadt sajttorta. Van, hogy az ember sírni tudna egy máskor nevetséges kudarctól, éppen fogtam volna hozzá, mikor a Jászain megláttam az antikváriumot. Elkeserítő fagyimat hátrahagyva benéztem, és ott volt a könyv szépen, olcsón, épen.
Nem arról van szó, mintha most a rózsákra különösképp figyelnék, hanem fordítva, vannak időszakok, amikor körülvesznek dolgok, addig-addig, hogy kell foglalkozni velük, kikényszerítik a figyelmet, de visszaadnak belőle bőven. Most rózsák jönnek mindenfelől, ezt itt kaptam, örültem neki, olyan, mintha hajszálvékonyra szelt sárga Marabel lenne zsírban akkurátusan kisütve.

Itthon a muskátli mellé még kellett valami, a dália adta magát, de a rózsa nagyanyám szenvedélyéből az enyémmé vált. Amerre jártam, szereztem tövet: törpét, futót, magastörzsűt, legszebb a rózsaszín angol, az Auscot lett. Mindent tudtam róla, David Austint, neki köszönhettem, tudtam, hogy száznyolcvan magas is lehet, fényes, haragoszöld levelek, virága lazacrózsaszín, tömvetelt, júniustól a fagyokig virít, kell neki kerti talaj, napos hely, cserében abszolút télálló. És most jön az illata, az olyan, akár a gyümölcsnek, ilyenek voltak a rózsák valaha, pont ilyen illatban éltem nagyanyám kertjében. Most, hogy lett nekem, szertartást csináltam belőle, hozzáérek minden nap, ujjaim közt, tenyeremben tartom, ráhajolok, belebújtatom az arcom, és szívom, csak szívom az én Auscotomból a régi rózsák eltűntnek hitt, gyönyörű illatát.


Itt szólhat hozzá

Törzsvendégek fogatlan mosolya

Visszanézni nem nagyon szoktam, visszavágyni sokkalta inkább. Mert tudniillik úgy általában nem tudok tanulságokat levonni, tudok viszont egy szimpla fagylaltozáson (kurkumás kesudió annyira mégse szimpla) vagy akár egy házi hamburgersütős délutánon is hosszan elrévedezni, micsoda jó volt.

Az sem igaz, hogy mindig más kéne. Ha nyár, akkor a lágy szeptember szőlővel, sós vajaskiflivel, mikor meg már ott vagyok, azok az odalett végeérhetetlen, forró napok. Azt hiszem, a gyerekeken fordul meg minden, borongóssá tesz, hogy innentől csak félgőzön az enyémek.

Pedig most lettek olyanná, hogy pont jók nekem. A nagyok nyugis, privát köre, a középső színes ábrándjai, a kicsi puttóarcának vaníliástej-illata többnyire valami derűs összhangban olvad össze. A visszavágyás legfőbb jellemzője, hogy a nagy cirkuszok egyszerűen kiesnek belőle.

Nem történt nagyjából semmi. Semmi, amiről nagy garral érdemes volna mesélni. Széles spektrumú, nagy utazások, türkizkék tenger és mészkőfalú, szépséges városok, nem volt se Prado, se Guggenheim, de még egy kicsi Uffizi se. Olyan kevés elég volt remekül ellenni.

Például a reggeli. Ágyban sosem eszünk, elvből, csak ebédlőasztal mellett ülve. Muszáj volt ezt időben lefektetni, különben ahol ennyi a férfi, ott a bárhol-evésből könnyen káosz lesz. Én különben történetesen utálom, ha morzsás lepedő szúrja a vállam.

A legkisebb hedonistám eszelte ki, a hol Csekonics, hol meg Döbrögi, aki folyton megújulásra kész és képes. Ő kérte, mit kérte, követelte egyszer cserébe azért, hogy hajlandó volt – magát bázisáról erővel kitépve – engem rövid sétára kísérni. A séta tényleg annyira rövid volt, hogy eltűnődtem, vajon megérte-e.

Cikória három deci, szívószálas, zárt pohárban, szelet vajas pirítós, Univer flekken fűszerpor, kettő darab gofri négybe vágva, gerezdekre gyümölcs, körte híján alma is megteszi. Egyszerre kapunk észbe, ágyba vitt reggeli korrekt cserealap. Kopogok, kivárok, mielőtt belépek, akár a Csengetett, Mylord?-ban Ivy.

Új helyünkön új helyünk a könyvtár lett üres délelőttökön. Csak föl-le lézengünk az Ugocsán, várjuk, hogy kinyisson, mikor felfedezünk egy békebeli kocsmát a sarkon. Budai Kuckó, cigilyuggatta kockás terítő, fák körben, kutya, vízpárát köpő ventilátor, a gyereknek 0%-os sör és a törzsvendégek fogatlan, huncut mosolya.

Mert a Bólyai Csapatverseny alaphangon Bringóhintót ért féláron, beváltottuk a kupont a vébén túl. Az óriásszökőkútból Miki manó harsog, annyira abszurd, hogy tekerés közben muszáj énekelnem abbahagyhatatlanul. Kötelező vattacukor és főttkuki nélkül szeljük a Szigetet keresztül-kasul, közben – mivel még hat a Belga Nagydíj – driftelünk és virágágyásokat sodrunk veszélybe.

Végül ott voltak az esték, lassan szűnő forróságban a csönd a ház körül, szarkaláb, a rózsák. Langyos kövön jártam be a kertet mezítláb, locsoltam muskátlit, Abigél-orrot, árnyékliliomot. Örültem az illatnak, a locsolás örök nyár-illatának. És még csak fel se merült, hogy mindez egyszer majd másként lesz.

Sváb-hegy mélyén talált vadles, ahová Lénárd írt kettőnk helyett.


Itt szólhat hozzá

”Fenséges hegyi nyugalom isteni alkonya”

A legkisebb következik, hónom alá csapom, vállára tett karom alatt még épphogy kényelmesen elfér. Szeptembertől németet tanul, rá van kattanva, meggyőzött, hogy nem és nem angol, főleg a némettanárért van teljesen oda. Adta magát a bajor vidék, ez való neki, egy tündérkirályfihoz Tündérkirály kastélyai. Kár lenne elfinomkodni, ezen felül bizony illik hozzá még túrabot, bőrnadrág, sör, sramli.
Nyugdíjas-kirándulásnak csúfolják az efféle utat, nekünk pont jó lesz, vezetnek, terelnek, gondoskodni nem kell, gondolkodni meg pláne nem. Körülöttünk békés, szelíd ifjak és bűbájos öregek. Nyugodtan átadhatom magam a gyereknek, elzötykölődünk mi ketten szépen, pörögnek a sok száz kilométerek, meg se kottyan neki. Olvas töretlen, igaza lett, tényleg magunkkal kellett cígölni azt a négykilós Nagy indiánkönyvet.
Az Urak szigetére Bertán csónakázunk, visszafelé Paulnak hívják a hajónkat. Nagy marha volt ez a II. Lajos, megalomán, telhetetlen fickó, volt viszont ízlése, konstatáljuk, amint körüljárunk. Aztán megsajnáljuk, nem egyszerű eset Versailles kópiát élethűre komponálni, Napkirállyá lenni, folyton máshová vágyni mesevilágot. Késő este jutunk egyetemi menzát idéző (1986!), vicces vacsoránkhoz. Turistahodály helyett partizánakcióval szerzünk egy meghitt, apró szobát. Duplán is keskeny ágyukban öröm és megelégedés olvasztja eggyé a cinkosok kezét.

Zugspitze háromezer méteren, kék, mindenféle kék, levegő, madarak, madárszerűnek érzed magad. Folytatódik ugyanígy, lebegés, lebegünk ég alatt a földön a Linderhof kastélyban. Végre befejezettség, aranyozás, szökőkút, számolatlanul porcelánpávák. Terülj-terülj asztalkám, földszintről csörlőzve föl az emeletre, hogy étkezés közben mást ne is kelljen látni. Királykék bársonyból a háló összes részlete, grandiózus ágyból lépcsőszökőkútra ébred a király. Nem nősült meg soha a közel kétméteres, szépséges szép férfi. Lépten-nyomon Wagner bűvölet, rokokó pompa, mór kerti lak, varázslatos Kelet, ide-oda hurcolt, újragondolt építmények. A jövőre nézve be is gyűjt a gyerek pár ötletet. Már most elkezdem tervezni a sírkőemlékemet, aznapi terveit ezzel zárja le.
Volt még Oberammergau, a körbemázolt város. Minden ház csupa szín és jelenet. Érthetetlen a petúniák és muskátlik tobzódása a balkonládákban. Garmisch és a régi posták. Ettali kolostor. De a lényeg a hegyek, ezek a többezresek, ahogy átölelnek, hátukon súrolófény fenn, a fenyők hegyén. Csendesek vagyunk, és megilletődöttek a lemenő napban. Éjjel őrült erővel csap le ránk a vihar, tép, cibál, és mintha sötét történeteket súgnának a nemrég még fényben fürdő, zord fenyőfák.

A halk, kitartó eső lágyít a képen, impresszionista szűrőt kap tőle a táj. Mi történik egy eleve romantikus kastéllyal ilyenkor, képzelheted. Nyelvtörő, Neuschwanstein, na meg a párja, a Hohenschwangau. Pöllat-szakadék fölött lebeg egy sziklán. Lovagvár és grálkastély egyszerre, hálószobában nappal helyett is éjszaka, petróleummal világított csillagok. Egy ékszeres asztalon összetört kenyér, alatta dátum: 1891 március 12. Csak állunk, nézzük, nem hisszük el. Befejezetlen csoda, ahol a királynak trónja sose volt, de egyikünknek sem hiányzik. A német középkor hősei, Tannhäuser, Parsifal vetnek a falakra árnyékot.
Lajos magát wagneri hattyúlovagnak vélte, Lohengrin-magányra vágyott leginkább. Idealizmus, építész-szenvedély, és még ki tudja, mifélék, nehéz ezt egy gyereknek megmagyarázni. Az már inkább cselekményes, ahogy a negyvenéves férfit egy vonással kormányzásra alkalmatlannak nyilvánítják, önjogúságától megfosztják, és kitépik királykék ágyából. Tisztázatlan körülmények között, tudjuk, a terminológia mit jelent, nem messze onnan tóba fullad hattyúitól, házibarlangjától, mindenféle játékszerétől megfosztva. Felkavaró tündérmesénkből kifelé sétálva az ösvény mellett frissen sült, gömbölyű túrófánkra lelünk. Olyan porcukros, ropogós-lágy és illatos, hogy a bűnösen kevésnek bizonyuló hat szemen a gyerekkel majdnem összeverekszünk.

Ennek a különc, szép férfinak az utolsó napra beteljesedett fájdalmas története. Emberkerülése, éjszakai szánkózásai, parókák, kék-fehér libériák, egész érzékeny, finom, sóvár élete. Mi eljutunk a Starnberger tóig, nyitó után búcsúhajózásra, végig az út mentén Possenhofen, Rózsák szigete, Thurn-und-Taxis. Bergnél, ahol vízbe fulladt a bánatos király, kereszt a tóban, és vitorlások, akárha hattyúk volnának.

A kápolnától indulunk haza, gondolkodni van egy ülésben nyolcszáz kilométer. Mellettem a bőrgatyás gyereket az utastársak sorban elirigylik. (Botjával kezében, az egyetlen, hateurós darab, amit szerzett a négy nap alatt.) Nem akart folyton mást, mint ami van, nem kell neki akkor enni, inni, pisilni, amikor épp nem lehet. Nem akart vörös fejjel hol ezt, hol amazt megvásároltatni. Nem nyafog, nem unatkozik, nincs elege. Fantáziál, mesél, kitalál. Beosztja. Harmincéves korában lovai lesznek, előtte még egy pár szöges hegymászóbakancsa, valamikor prémcsarnoka, és fakazettás hálószobát szeretne. Karácsonyra Tesla gömböt, születésnapjára fémsúlyos kis kakukkos órát. Egyszer királyfi, máskor bajor paraszt, mindegy, épp melyik, mindenkor könnyű és jó vele.


Itt szólhat hozzá

http://ritaritmia.net

3

94.199.178.60