ritaritmia | vécsei rita andrea | Page 2

Kivételes napok

A kivételezés teljes szóra kerestem rá, töredék nélkül.
Ezt találtam elsőként. Csorba Győző.

[Fölkél a nap…]

Fölkél a nap s a fél világra néz
gyertya gyullad s fénnyel szór pár tenyérnyit
de válogatás kivételezés
nincs azok közt amiket fényük érint
(II. 7.)

Aztán visszalapoztam egyet.

Jobban mint most

Inkább magam elé magamnak –
Pár szó tán így is fönnakadhat
kinek szántam volna fülében
a kavargó napok szelében
pár szó amelybe nem sűrült még
annyi s oly vastag keserűség
és a napon sütkérezőnek
árnyékot épphogy ismerőnek

némi könnyebbet is tud adni
s nem kénytelen poklot fogadni
csak élvezi csak hallja érzi
csak örvend rajta mert becézi –
Ha így lesz költözik talán a
szívébe lassan csöppnyi hála
s jobban mint most hogy pörlekedve
gyötröm gyötrődöm egyre-egyre
(I. 13.–16.)

Aztán abbahagytam.

Szép karácsonyt.


Itt szólhat hozzá

Férfiak hajója

„Jobban élhettem volna” – mondta még, aztán hajóra szállott. Talán Málta felé (…) /K.A.F./

Tengeren az ég télen

(Kóla, puska,) sültkrumpli

Civitavecchiai légcső – barcelonai borda

***

Aix-en-Provence vérpirosai

***

Palermo, Corleone nélkül

Gaudí fölött a kék

***

***

A legvígabb nyolcvanas

***

***


Itt szólhat hozzá

Meghitt titkok

Coromandel, 2015

Most itt vagyok, ahová visszatérek az álomból, melyben nekivágtunk a vizeknek. A tenger télen, ez az, amiért akár az ördöggel is szövetségre lépek.

Arról beszélek, amiről semmit nem tudok, mert még nem indultam el. December kilenc, akkor már minden világos lesz. A meglepetés hogyan sikerült, egyelőre csak üveggömbben látszik, eddig úgy néz ki, tartjuk a szánk.

Vettem a fiamnak egy könyvet, legyen vele nyáron, vigyázzon rá, míg távol van. A polcán találtam meg, beültem hozzá, mikor hiányzott. Nem vitte el, aztán se kóstolt bele, azóta pláne nem. Ius primae noctis hát visszaszállt rám, enyém az új könyv szentsége.

Tengerkönyv, Morten A. Strøksnes. Alcíme szerint a sztori sós történet barátságról, kalandról és a felszín alatt nyüzsgő életről. Úgy passzolt pedig a gyerek nagy kalandjához. Valahogy mégse kellett. Ha már télen a tenger, akkor eljött az ideje.

Rimbaud-val kezdi, A részeg hajó meg a nagy vizek. Ebből lett nekem valahogy mégis inkább Baudelaire, Az ember és a tenger.

Szabadság embere, tengert imádni hű!
Szeresd csak: tükröd ő, hullámló végtelenje
Minthogyha parttalan bús lelked képe lenne
S ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.

(…)

Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg:
Ember, örvényeid kinek van mérni ónja?
Tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja?
A meghitt titkokat irígyen őrzitek.

Így voltunk mi is. Őriztük irigyen. És azt mondtuk, ha elszólod magad, maradsz a seggeden. Mert az oly ritka, ha valakinek teljesül egy régi-régi álom. Apám álma hajóról, tengerről. Talán onnan, mikor építgette hajóját a Tiszán, orosz katonai csónakból helyre kis bárkát. Vagy mezítlábas, szőke kisfiú korából.

Hogy mit érzett, az majd kiderül. Hogy örült vagy megijedt, mert furcsa azért, ha valóra válik, amire sokáig vágysz. És akkor, ha megvolt, hát vége. Felnézel, látod, nekem ez épp ilyen. Volt nekem egy tenger, amit máig se hiszek. Lent pedig egy hegy, ami ugyanilyen.

Tongariro, 2015


Itt szólhat hozzá

Apu 80

Vannak napok, mikor az ember csak dadog. Mikor minden szó sivár ahhoz képest, ami zajlik belül. Tudom, hogy azt szereti, ha a dolgok egyszerűek. Egy jókívánság és egy ölelés, előbbi ne legyen dagályos, másik pedig ne túl hosszúra nyúlt. Mindkettő meglesz, és azért persze a meglepetést se ússza meg. Ez itt csak ráadás, Nádas Péternek mindig örül. Az Emlékiratok könyvéből, apu, emlékül.

Nem és nem, s harmadszorra is nemet kellett volna mondanom, ha valaki ama pillanatban az antik bölcselő nevezetes szavaival szólva, tovahömpölygő folyamnak nevezve az életet, az állítja, hogy semmi nem ismétlődhetik, mindig más a víz, ugyanazon folyóba kétszer nem merítheted kezed, ami volt, már el is futott, s minden régi nyomában itt az új, mely ugyanakkor rögvest régi lesz és ismét csak új.

Ha így lenne, ha tisztán érezhetnénk az újnak e feltartóztathatatlan áramát, ha nem vetülne mindég a régi árnyéka rá, akkor örökös csodákban telne az életünk, nappal és éjszaka, születés és halál között minden pillanat oly velőtrázó csoda lenne, hogy nem is tudhatnánk elválasztani az örömöt a fájdalomtól, hideget a melegtől, édestől se a keserűt, nem lehetne választóvonal, nem lehetne határ érzelmeink szélsőségei között, mert nem lenne között, s így a pillanatra se lenne szavunk, nem lenne nappalunk, éjszakánk, nem sírva, jajveszékelve jönnénk anyánk méhének meleg vizéből e száraz és hideg világra, és úgy omlanánk szét a halálban, miként fagytól, esőtől, nap hevétől szétrágott kövek, mert nem lenne pusztulás se, és nem lenne rettegés, mint ahogyan nyelv se lenne: szóval megnevezni csak ismétlődő jelenségeket lehet, ismétlődések hiányában úgynevezetten értelmes beszéd se lenne hát, csupán a tiszta állandóság változékonyságától a rajongásban múlhatatlan öröm isteni öröksége.

S még ha így van is, hisz gyermekként mindenki kísértést érzett egy alkonyati szobában szaván fogni az időt, és végre megérteni, valójában mikor lesz a nappalból éjszaka, megfogni és megragadni a láthatatlan és követhetetlen elsötétülésben a szavak egyszerűnek tűnő értelmét, és még ha így lenne, így lehetne is, ha valóban nem lenne határ vagy választóvonal nappal és éjszaka között, egy idő után, igen, egy idő után, az isteni változékonyság állandóságának kőkemény faláról lecsúszva és puhább emberi fogalmakhoz menekülve vissza, mégis azt kell mondani, ez már az éjszaka, holott nem tudom megmondani, mikor lett sötét, különbséget lát a szem, holott nem látta a határ vonalát, s tán nincsen is ilyen, de éjszaka, hiszen sötét van, éjszaka, mert nem nappal, éppen úgy, mint tegnap és tegnapelőtt, s ama megnyugtató, bárha keserű tapasztalattal aludni bele, hogy lesz világos is.

Én az állandó és az örök bennünk élő isteni öröksége ellenére is úgy érzem, hogy éppen fordítva van, emberi érzékeink és ebből következőn az érzelmeink túlságosan durvák ahhoz, hogy minden újban ne éreznénk a hasonló régit, hogy a jelenben ne a jövőt sejtenénk, s ezért minden testre korlátozott történésben ne sejdítenénk a testnek egy régebbi történetét.

Ilyenkor nem isteni módon ugyan, de szintúgy megáll a idő …


Itt szólhat hozzá

http://ritaritmia.net

3

94.199.178.60