ritaritmia | vécsei rita andrea | Page 2

Rohanunk bele

Nem megyünk, inkább rohanunk bele, új rablói vannak a Nyárnak, apró kis gengszterek. Dehogy azok, hol van már mikor aprók voltak, néhány hét, és túlnő rajtam a legkisebb. Nem szokott fölmerülni, mint szempont, milyen nagyok közt kicsinek lenni, de ha öt darab monstre férfival kell szembeállni, hát még ha ellenük kiállni, akkor hiába a felszegett fej, lenéznek rám. Némelyik direkte tornyosul fölém, másik frissen szerzett nagyságával hetvenkedik, és az ajtófélfánál hetente méreti magát.

Nem ijedek meg. Sőt felőlem nyelvet öltve táncolhat körbe, mint egy rémisztő maori. Gyakorta tör rám erre föl nevetés. Lehet, hogy így védekezem, igen, hogy nem vagyok én méltó ellenfele, komolytalan az egész lerohanás. Kár packázni velem, ezt gondolom magamban, van a meggyőzésnek más módja is, mint a nagyság. Hagynának békében, most, hogy innentől majd ők is ezt várják. Minden évben más. Elérkezik a június, és mindig másként kapok frászt. Volt már kóros rettegés, könnyen tovatűnő öröm, volt, hogy csak haboztam, mi lesz ezután. Attitűdöm per pillanat valahol a pánik és a láz között billeg.

Eddig volt tudniillik rend és bizonyosság. Péntekkel azért ez fölbolydult rendesen. Még van benne tartalék, az egyik rögtön érettségizik, a másik kis híján túl van diplomán, de aztán csatlakoznak ők is, Fene Nagy Szabadság. Megkérdeztem a minap a legkisebbet, mondaná meg, mit vár a jövőtől. Hát egy kis go-kartot, bobot, Boldogkőváralját ugyanúgy, mint tavaly, és jó sok házi gofrit, Nutellával őrült vastagon. Oszlik a pánik, nem kell itt nagy virítás a boldogsághoz. Szabadságból nekem is csöppen, ha másért nem, hát mert fele félidőben úgyis dolgozik, másik felét pedig kitaláltam, hogy lefesti szépen az összes vízvetőt a házban. Máris kezd nekem ez a nyár tetszeni.


Itt szólhat hozzá

Pipacsos

Töltésen sétálunk. Jobbra mezők, balra a Tisza. Húsz körül járok. Rajtunk kívül nincs más. Ha van is, érdektelen, a kép része lesz, feloldódik benne. Arca, teste, testének melege, haja, keze csak nekünk van. Összeérünk végig a a töltésen. Szárcsa, gém, bölömbika. Sárgalábú sirályok.

Minden olyan új. Először látott nyárfaszöszök. Madarak vad, sürgető hangjai. Türkiz szitakötő. Art Nouveau. Sose látott napraforgók és pipacsok. A levegőt is másként kell vennem, nem volt még ilyen, ennyire illatos. Széna, zöld folyó és a séta a töltésen.

Pipacsot szed nekem. Nem, lehet, hogy én szedem. Meleg lesz bolyhos, kicsi száruk tőlem. Sirályok fölöttünk, mintha varjúkárogást játszanának le 78-as fordulatszámon.

Szilvalekváros csuprot találok. Belül mázas, téglaszínén kívül meglátszik a csepp. A csokrot nem rendezgetem, csak beleteszem. Van, amelyiknek nem is jut víz.

Reggelre az összes szirom lehullik. Vörös foltok fehér kemencepadkán. Új, hogy virágot sajnálok. Úgy szeretkezünk, hogy menstruálok.

Gulls by Leonora Speyer

Fearless riders of the gale,
In your bleak eyes is the memory
Of sinking ships:
Desire, unsatisfied,
Droops from your wings.

You lie at dusk
In the sea’s ebbing cradles,
Unresponsive to its mood;
Or hover and swoop,
Snatching your food and rising again,
Greedy,
Unthinking.

You veer and steer your callous course,
Unloved of other birds;
And in your soulless cry
Is the mocking echo
Of woman’s weeping in the night.


Itt szólhat hozzá

Májusi hó aranyat ér

Zsámbék, az egy ajándék.
Itt élünk a tövében, és folyton azt válaszoljuk, minek, ha fölmerül, hisz voltunk már, mindent láttunk, Öregtemplom, Lámpamúzeum. Sőt mondjuk azt is, ki tudja, hányszor, hát százszor.
Ribizlilekvárt ettem egyszer itt valahol. A vendéglős mamája csinálta, Rézi néni, ha jól emlékszem, de lehet, hogy egyszerűen csak Rózsi, mindenesetre olyan volt az a ribizli, de olyan, képtelenség elfelejteni. A vendéglős megszánt akkor, azon a kedves, szép napon, és adott egy üveggel. Nem is afféle kóstolásnyit, sok volt az, egészen hét deci.
Ribizli. Kőrös, süldő kölökkorom. Lusta, nyári legyek. Nagyapám a konyha felől nézi a szürke kőpárkányra állított három hatalmas üveget. Úszik benne, lebeg a ribizli. Szörp lesz belőle, sűrű, illatos. Tejbegríz tetején kamrahűvösen.
Zsámbék őrzi ezt az ízt.
Templom alatt az utcák, Régitemplom, Benedek. Terek egyre lentebb …

… a zárdakert …

megpihenek egy kőpadon. Miközben a gyerekek fát találnak, akár egy varsafa a Trónok Harcában, vagy miféle fáról beszélnek ők, patak csobog, szökőkút szökik, tó csillámlik, én meg sétálok tovább a hó felé.
Mindent belep, fehér a fák alja, gyermekláncfű kandikál, májusi hóvirág. Markomba gyűjtöm, gombócot csinálok, puha, fehér vattagombócon gondolkodom, hazaviszem talán. Hiszen nem olvad el. Arcomhoz érintem, bársonyos nyuszifül, azaz gyapjas tisztesfű, Stachys byzantina. Otthagyom dísznek egy babérsövényen.
Zárdakert, kimondani is gyönyörűség. Életre kelt Abigél, érzed az apácák imáit, hallod a könyvlapozgatást.
Feletted pedig premontreiek, pálosok. Pestis kápolna, Török-kút, Immaculata szobor.
Dombnak fel, Piac köznek le, Mária, Szent Jakab útjába akadsz.
Csak úgy az orrom alá mormolom – a fiúk hiába nevetnek ki -, száz ittlét ide vagy oda, azt hiszem, ellenni itt maradék életet egy opciónak megteszi nekem.


Itt szólhat hozzá

Csabai Pauló

Nem, most nem a Lettországból lett raklapnyi zabkása, annál durvábbra pályázom. Legalábbis ízre.
Lehetne egyszerű, de megint nem az. Kolbász. Nyugi, semmi pikantéria. Valaha persze huncut koromban a csabaiért már odavoltam. Emlékszel, bordással ettem, béna kis bejegyzés, keress rá nyugodtan. A bordást különben úgyse tudod meg, miféle fán terem.

Ez most, úgy hírlik, egy kolbászfesztiválról van. Temérdek között állta ki a próbát. Kaptam belőle, kóstolóba négy karikát. Nem volt az négy, dehogy, kettő afféle tisztességes, bár soványka kör, a másik kettő fogyó félholdszerű. Persze adtad volna szívesen, de spórolni akarsz.
Értem én, másnál magam se szívesen látnám.

Még aznap intézkedni kezdtem. A címkéje mentén indultam el.
Nem, nem szállítanak, egyszer megjárták, keressek magamnak csabai embert. Megkerestem a csabai emberem, nem, ők mostanában nem mennek, és nem, a szülei meg Pestre nem.
De nekem kérem négy gyerekem van, meg akitől a kóstolót kaptam.
Volna itt igény kérem, kérem nagyon szépen.
Közben gyorsba’ felmértem, amott mennyi kell,
Kalbászból kettőt legyen szíves, egy csemegét, meg egy közepeset. Vidékrül rendelni szíveskedjen számomra. Nagyon hálássan köszönöm!
Mennyi lenne. Hat. Hatról lenne szó. Írjak ímélt.

Csabai Pauló. A tisztességes neve.
Vastag Kolbász Pauló Kolbász Mestertől, nekem címezve. Hagyományos füstöléssel, érleléssel készült félszáraz. Kolbász, pedig szalámi, a két antagonista.
Na, de a lényeg, hogy sertéshús, ipari szalonna, só, fűszerpaprika, fokhagyma, köménymag, étkezési só. Slussz. Ennyike, mondta valaki egyszer régen elég sűrűn nekem.

Ment is a rendelés, mit ment, röpült. Kettő rúd csemegét, három rúd enyhét és egy rúd nagyon csípőset szeretnénk.
Ezért remek a vidék. Merthogy jött vissza rögvest a levél, hogy hagyjuk a postát a fenébe, hanem a sógorom minden nap megy Pestre, nem kellene a drága szállítási költséget állni.

Ennyiben maradtunk, most a sógort várjuk.


Itt szólhat hozzá

http://ritaritmia.net

3

94.199.178.60