ritaritmia | vécsei rita andrea | Page 2

“az emlékezés a második jelenem”
/Bohumil Hrabal/

***

***

***

***

***

***

***


Itt szólhat hozzá

Kötelek/kötelék

A cirkuszi közönség figyelmébe mindig meleg érzés: szeretet is vegyül, valahányszor a kifeszített trapézok és kötelek alá egy egész artistacsalád szalad ki.
Illyés Gyula: Szellem és erőszak

(…) az a két legkeservesebb
kötelék-fogta borzas eb,

ahogy nem ugatva, ahogy
a rettenetes húskapocs

kétségbeesett foglyaképp
lebukva, talpra állva még,

egymást mardosva már, szaladt
a repülő kövek alatt (…)
Illyés Gyula: Repülő kövek alatt

A legsoványabb ürügy is elegendő, a leghalványabb hasonlóság elszakíthatatlan kötelék lesz, a különbség pedig egyenesen kiegészít (…)
Illyés Gyula: Itt élned kell

Engem fájó kötelek fognak még s tart itt lenn rossz burok,
Megbúvok benne, hátrálok benne, gyáván meglapulok.
De élő fájdalom, mint tojásának héját a madár,
Kaparja ezt a burkot és szállna-szállna már!
Illyés Gyula: Búcsúztató

Őszinteség! Épp azok közt nem lehetséges, akiket szoros érzelmi kötelék fűz össze. Ezek ugyanis nem képesek, vagy nem hajlandók megsérteni egymást. Enélkül pedig nincs őszinteség. Őszinte vagyok, hiánytalanul nyújtom magam, másokra való tekintet nélkül.
Az igazi őszinteség nem is elkövetőjét leplezi le; azt, akivel szemben elkövetik.
Azt, aki azt hiszi: igényt tart rá.
Illyés Gyula: Naplójegyzetek [1946–1960]

Próbáld meg, meddig enged a kötelék; a fájdalom fog figyelmeztetni.
Én megpróbáltam.
Illyés Gyula: Naplójegyzetek [1929–1945]

Volt egy pillanat, amikor majdnem elszakadtam tőlük. Veszélyesre feszült a kötelék köztünk. De épp, mert megfeszült, azért rántott az a kötelék oly mélységesen hozzájuk. A fölnevelőimhez.
Illyés Gyula: Újabb drámák


Itt szólhat hozzá

Ről szóljon az ének

Vagy ne szóljon, mindegy.
Már hogy volna mindegy.

Annyira gyerekes tőlem, szeretem, ha ünnepelnek.
Szeretném, ha ünnepelnének.
Szerettem, hogy megünnepeltek.

A körém gyűlés a lényeg, az ölelések. Ölel, tutujgat, sugdos, nevet. Így szeretem.

Nevetéssel. Csak nevetés legyen, mindenféle forma, szelídke mosoly vagy térdcsapkodós, könnyesen a legjobb. Semmi más, csak ez. Esküszöm, elég nekem.

Ja nem, mert torta kell. Hagyomány, ősi elem. Az egésznek része, ebben tényleg mindegy, hogy egy vagy ötvenegy. Átszellemülök tőle, és leszek visszavonhatatlanul vidám.

A torta rózsája ma is megvan. A moly egyszer hozzákezdett. A gyertyát békén hagyta, a rózsa szétporlott kicsit. De megvannak. Anyunál a spejzban, hátul, a legfelső polcon.


Itt szólhat hozzá

Hiszen szeretjük a csöndet

Egy este ott ült közöttünk. A Hallgatások könyvéről hallgattam őt. A kezét néztem, mi által az Omerta lett nekünk. Néztem volna, ahogyan létrejön a szó, akár dallam a hangszeren. Egy zongorista keze, a billentyűk művésze.

Pár mondat, amit akkor, ott, feljegyeztem tőle.
- A nyelv nagyon kevésre képes, és ezzel a kevéssel kell beérni.
- A hősök utolsó ruhája a nyelv.
- Az olvasó nem hisz egy olyan regénynek, amelyik egy szerzetessel indul.
- Miért szólalunk meg egyáltalán? Hiszen szeretjük a csöndet.

Hiába csönd, kellett a megszólalás. Kellett hatszázhuszonnégy oldalon. És jó lett volna még, sok százon hasonlóképp.

“Engem nem kell kérlelni, hogy beszéljek, ha azt kéri, hogy mondjak egy mesét. Én aztán egy álló órát mesélem azt az egy kurta mesét. S ha akarom, kettőig is csavarom, mert az Aranyhajú még elmenyen, s meg van próbálva így is, s aztán az a dúsgazdag gróf, amelyik elvette, hentereg a barátaival a gazdagságban, hát én olyan hosszúra mondom, mint egy jó téli nap, sosincs már vége. Na, s ha én is minden mondatnál megállanék nagy bőszen, hogy meséljek vagy se, s mind hogy kéressem magamat s minden? Milyen mesélő, hogy kéresse magát? Hát miféle dolog az?
Aztán csak annyit felelek, mikor teszem ki neki a jó tehénbablevest, mostan vettem egy drága hóstáti szomszédtól, első szedés. Olyan sűrű, jó szalonna serceg még a tetején, s téfelt rakok neki nagy kanállal, mert olyan, mint a gyermek, mindenre téfel kell, úgy eszi! Azt felelem neki:
- Én biza nem szeretem a változást. Semmi jót nem hoz az.
Mire bénéz a tángyérba, aszongya:
- Kali, ejsze nem egy jó fuszulykát tetszett főzni megint már nyolcadszor nekem a héten?
S csúful nevet hozzájra. Tetszett neked a lósegge! De nem szólok semmit, csak nem eszek vele. Úgy kell neki. Bosszantasz, te? Hát akkor zabálj egyedül az asztalnál. Ha megkérdem, mit főzzek, azért mérges, s aztán ha fuszulykát adok, azért. Hát hogy tudjak én itt okos lenni?”

Anna-féle fuszulyka

Hozzávalók:

1 db füstölt csülök (kb. 80 dkg)
50 dkg tarka paszuly (bab)
3 szál sárgarépa
2 szál fehérrépa
1 fej hagyma
3 evőkanál liszt
ételízesítő
1 kiskanál cukor
tárkony
paradicsomlé
tejföl

Elkészítés:

A paszulyt és a füstölt csülköt előző este beáztatjuk. Utána az áztatóvízzel mindkettőt odatesszük főni, amikor félig megfőtt a paszuly, beletesszük a karikákra vágott zöldségeket, a füstölt csülköt kivesszük, apró kockákra vágjuk, majd visszatesszük a levesbe, és tovább főzzük.

Amikor majdnem megpuhult a paszuly meg a zöldségfélék, ekkor kezdjük fűszerezni. Először ételízesítőt teszünk bele ízlés szerint, majd az apróra vágott tárkonyt és a fél liter paradicsomlét, 1 kiskanál cukrot. Ezután krémesebb rántást készítünk, berántjuk a levest, és még 2-3 percig főzzük.

Lehet csipetke tésztával gazdagítani. Tálaláskor bőven teszünk bele tejfölt, lilahagymát adunk mellé.


Itt szólhat hozzá

http://ritaritmia.net

3

94.199.178.60