ritaritmia | vécsei rita andrea | Page 2

Szemtelen

Úgy volt, hogy látni fogok.

Negyven évig nem láttam. Eleinte azt hitték, biztos az inkubátor. Oxigén, ilyesmi, nem volt elég. Vagy túl sok volt, attól romlott el ennyire. Aztán ahogy jöttek a fiak, ők is ugyanígy lettek, pedig oxigéndilemma semmi. Viszem, viszik tovább, távoli örökség, hibáztatni nincs kit.

Sokáig azt mondtam, soha, kizárt a lézer. Mikor nem láttam már távolra, közelre meg pláne, plusz a monovision kontaktlencse ötlet a praxisban nem vált be, végképp elegem lett. Cserélgetni feszt a mindenféle szemüvegeket.

Vágás nélkül megvan, egy huszárvágás, hát mégis bevállaltam. Öt-öt perc mindkét szem, micsoda oázis. Nem volt azért ennyire könnyű, ment a dilemma, de elszántam magam. Vettem is menten egy napszemüveget, kiadták, hogy vegyek.

Moszkvai asztrológusok szerint május huszonöttől egy hónapig, június közepén különösképp, elég ócska időszakot élek. Átvariáltam hát a napot, mert azt is mondják, ötödikén nyílik egy ablak, akkor csinálhatok bármit, jó eséllyel majd rendben megy. A lényeg, elég messze legyek hajnal öttől, így lett a dátumom fél egy.

Szépen készültem rá, élére volt állítva minden, olyan hibátlanul simán. Körmöket vágtam szakmányban, gombot varrtam, amit sose szoktam. Átpakoltam az összes szekrényt. Készítettem dupla adag ételt, leves, diós guba, nehogy éhezzenek. A mélyhűtőben is rögzítettem fejben, mi merre, ha esetleg hazatérve nem látnék precízen. Fészekraktam, mintha szülni indulnék.

Időben érkezem, nem sietem el. Lazán ásványvizet iszom. Megkapom a beleegyező nyilatkozatot. Három oldal. Végigolvasom, hiába szólnak közbe, hogy indulhatok. Nincs garancia a műtét teljes sikerére … nyilván … káprázás, ingadozó látásélesség … oké … előfordulhat túlkorrekció, szükségessé teheti a szemüveg állandó viselését … hát jó … nem érzem ugyanolyan élesnek éjjel … sebaj … szemhéjak megereszkedését felgyorsíthatja … pffff, a francba … szaruhártya felszíne szabálytalanná lehet … na, ne … akár súlyos látásromlás vagy látásvesztés is előfordulhat … és ez a 21 pontból még csak a 19. Nem.

Nem, és hazajövök. Akkor azt hiszem, jól döntök, elképzelhetetlen másként. Nem egyszerű pánik ez. Még inkább düh, hogy átvertek. Megkérdeztem direkt előtte, a látás, úgy amblokk rámehet-e. Dehogy, kedves Rita, ilyenről szó sem lehet. Most meg azt mondják, megértettem, huszonegyszer kell megértenem.

Mindenki lefeküdt, egyedül vagyok, és arra gondolok, az volt a terv, hogy mostanra jól látok. Annyira bátornak éreztem magam. Olyan büszke voltam, hogy végre csinálok valami rohadt nagy dolgot, illetve csinálnak velem. Azt hittem kapok vissza abból a vaksi negyven évből valamit. Hogy végre hozzáér a szél a szememhez.

Velem nem történik csoda. Ne akarjak térdet, szemet másikat. Persze azóta se hagy, nincs nyugtom tőle. Ketrec mögül néztem az elmúlt négyötöd életben. Jobbra, balra, alul, felül hol vékony arany, hol sötétkék, most meg meggypiros sáv. Szabadulni volna jó tőle.

Mintha gyerek nélkül jöttem volna haza a kórházból. Öröm nélkül jöttem. Napok telnek el, feszít a hiány. Azt mondják, minek olvastam el, hagytam volna a fenébe, egy sima Algopyrin betegtájékoztatóját se analizálom, pedig ott is van mi minden.

Helyre kell valamit billentenem, ha már a szememet nem. Ami ugyanúgy a gyerekkor óta kísért. Madárfóbia. Fel kell számolni, hogy jobb legyek.

Volt egy aranyszínű kalitkám. Nem tudtam otthagyni az utcán. Kitették, mert tönkrement az alja, tálca nélkül nekik semmit sem ért. Valódi viktoriánus, gondoltam, teszek bele virágot. Üresen állt mostanáig, keresettnek tűnt benne a virág.

Fiammal délelőtt vettünk egy papagájt. Nem sárga, nem zöld, egyáltalában nem neon. A fehér tetszett csöpp halványkékkel, mikor a tizenötből megláttam ezt. Halványak voltak a színei, kolibri-türkiz, sápadtsárga, tokánál két apró lila pehely. Kedves arca volt a lényeg.

Néha már be merek nyúlni hozzá. Kirántom a kezem, ha repülni kezd. Viszont tisztán látom, ahogy sandán rám néz, látom, ahogy fölborzolja magát, látom, ahogy fürdik a vizében. A tökéletes szemet érdemes volt veszni hagyni, mert ugyan papagáj, és nem veréb, de legalább jobban megértem Tandorit.


Itt szólhat hozzá

Az év péntekje

Visszahúzódni egészen mélyre, ezen gondolkodom, mi volna jobb, vagy teljesen kinyílni, jönni-menni, minden forró utcasarkon sárga fagyit nyalni.

Semmiségekről hosszú délutánokat végigfecsegni.

Lassan testet öltenek a nyár veszélyei. Beüldöz, egyre beljebb, hogy onnan összehúzott szemmel kinézzek. Cseresznyefám látom, burgundival pöttyözött dús zöldbe bújt legfelső ágait. Túlvállalta magát idén a fa. Nem könnyített rajta fagy, a szél is már csak annyiban, hogy a fürtök felét a földre verte. Nehéz így fának lenni. Ahogy tud, úgy szabadul meg a sápadt szemektől, nem várja meg, míg megérnek, koraszülött gyümölcs. Szomorú cseresznyeszőnyegen lépdelünk, miközben söprűért megyünk.

Tovább nézek, nyurga rózsák a másik oldalon. Magasabb már, mint a legmagasabb fiam, nem tudja, hova nő és minek, mikor nem futó, álló elvileg. Nincsenek ág-bogán fejek. Fönt, egész fönt növeszt pár virágot, lenéz mindenkire, pökhendi pink rózsa.

Az ég lehetne kékebb, nem ilyen savószín fehér.

Félelmetes várni, hogy mi lesz. Mert lesz annyi minden. Nem csak glatt kis év vége, ó, ió, ció. Mikor megbillen az alaposan berögzült rend, az minimum különleges. Hiába hisszük, hogy jó felé lendül, muszáj lesz afelé, benne van a mi-van-ha. Komponálunk rá pár verziót.

Van, aki váltig a közepest választja. Festina lente!, Lassan siess!, szép és egyszerű, erős a hajlamom rá. Elég, ha már azt lehet mondani, egészen jól van így, és eltocsoghatunk benne békében. Mégis van, hogy fogjuk magunkat, és bedőlünk. Bele mellel a szélnek, akár a cseresznye. Hogy megtép vagy segít repülni, hát az apránként kiderül.

Péntek van. Az év péntekje. Még épp nem harapsz a szünetből, nem fogynak az értékes napok, de már érzed a strandlabdák szagát. Már félgőz sincs, csak játék, könnyű kis kirándulás. Nagy tervek messzire. De még itt kell lenni. A mozik ideje. Kutyák szigete. Wes Anderson és a disztópikus mese. Megaszaki városa, korrupt Kobayashi. Alpaka gyapjú a kutyák szőre. Bűbájos szatíra, őrület, csak nem a ma Magyarországa? Yoko Ono professzorsegéd a saját hangján beszél. Művészi nosztalgia. Fantasztikus, mint Mr. Fox. És mint Atari haikuja.

„Mi történt veled,
Ember legjobb barátja?
Tavasszal elvirágzol.”

Szerencse, hogy most épp nyár jön.


Itt szólhat hozzá

És csak csudálkozunk az életen

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

Fáradt meg együgyű,
vagy tán csak jó vagyok
s reszketek, mint a fű
és mint a csillagok.

Lillafüred, tó, csónakok,
rejtélyes Szikla, vízesés, dús hegyoldalak,
József Attila,
függőkert, földön füves versek.

Holott náddal ringat,
holott csobogással,
kékellő derűvel,
tavi csókolással.

Lehet, hogy szerelme
földerül majd mással,
de az is ringassa
ilyen ringatással.

Guggolva ringadoz
a málnatő, meleg
karján buggyos, zsiros
papiros szendereg.

Lágy a táj, gyöngy az est;
tömött, fonott falomb.
Hegyek párája rezg
a halmokon s dalom.

Messze vidéken – ismerős tájon
Éjjel bolyongok. – Senki se szánjon!

Hisz ez az én kertem
S bünhödnöm kell, mert nagyot mertem.

Belépni mertem, szétnézni benne:
Kóborgó Vágyam ha nyugtot lelne!
Szelid, csöndes éjjel.
S bolyongok benne szerte-széjjel.

óvatosan hegyre mászni,
zsákomat a völgybe rázni,
vén pókomnak méhet adni,
öregasszonyt cirógatni,
jóízű bablevest enni


Itt szólhat hozzá

Patrick

Sokáig azt se tudta, hogy létezik. Pontosabban már a könyvben feltűnhetett volna, de nem. A film hozta meg az áttörést, ahol pénz híján egy időben szinte alig ettek mást. Likőrt is csináltak belőle, aztán eladták, hátha az jelenti nyomorúságukra a megoldást.

Kumquat, azaz kumkvat. Más néven Fortunella, nyilván nem véletlen, valami isten áldotta teremtés. Megint más néven arany narancs, ott van benne minden, amit elvár az ember az élettől. Nem bírta a túl édeset, úgy szerette, ha marad a szájában egy kis keserű.

Sötét, aprócska boltban talált rá a téren. Koriander, kapor, szárított zeller keveredett friss pitével. A tonkababot csokoládészívnek hihette bárki. Hosszú, lapos agár hevert a polcok előtt. Olívát lehetett kóstolni kenyérkockán. A narancsszínű gyümölcsöt – szalmakosárban volt egy jó marék – tojásdad, apró mandarinnak hitte. Meg se kérdezte, mi az, csak rámutatott, csomagolják be neki mindet.

Került egyet, mielőtt hazament, ment, mindegy volt, merre. Felfelé nézett, egészen fel, nem úgy, ahogy szokott. Várta minden sarkon a hársfaillatot. Félig nyitott kapun át bement egy idegen ház kertjébe. Mázas csempét talált egy házfalon. Mint egy váratlan nyaralás, olyan volt az a délelőtt.

A konyhában pakolt le. Vászonszatyrából kigurult egy kumkvat, mint a mesében. Igyekezni kéne, elsétálta az időt. Helyette inkább leült. Meg se mosta a gyümölcsöt, pucolni kezdte. Nem vált el a héj a hústól. Csak gyötörte azt a csöpp kis valamit. Zsenge, vékony héja volt, és mégse. Tönkretette, cafrangos lett, mire enni kezdte. Az összes magot kiköpte.

Megcsinálta a pitét, ribizlivel szórta meg, és lett benne pár szem málna. Árvácskát pakolt a citrommázra. Folyt rá a sárga nap, a kezére, miközben a papírt formára vágta. Lehetett volna boldog is, pont erről beszélgettek tegnap. Ha visszagondol, akkor az volt. Mellette az ágyon téglalap forma kerámia tál, alacsony perem, a sarkában ült egy kismadár. A magokat nézte, sós földimogyoró, kesudió. Felcsípni készült az egyiket. Teste, kedvesen megbillentett feje jócskán lekoptatott Kojak-nyalókára emlékeztette.

Mikor csönd lett, előszedte megint a kumkvatot. Gyanús volt, hát utánaolvasott. Lekvár, likőr, kandírozott, lehet belőle akármi. Volt a dologban csavar, némi finesz, ettől megnyugodott, mégsem ő szúrta el. Héjastul kell enni. Mert édes a héj, a hús savanyú, fordított narancs.

Lehet hidrofita, vízben nő, és a parthoz közel úsznak gyümölcsök a víz felszínén. De lehet japán, maláj, vad, törpe is akár. Bizsergett fültövében a savanyú, közben édes, megvan a keserű, a magok pedig mindegy. Egészen beleszeretett. Semmi volt neki az az egymaroknyi. Azt gondolta, visszanézi filmen az összes kumkvat-jelenetet. Helyette inkább Patrick Melrose lett, és nem bánta meg.


Itt szólhat hozzá

http://ritaritmia.net

3

94.199.178.60