ritaritmia | vécsei rita andrea | Page 2

Elmegy, mindig csak el, el, csak el

Most épp nem a fiam. Hál’ isten nem is megy, úgy nézem, egyelőre intakt, nem buzdult bele a nagy kint létbe, hiába sikk meg a trendek, hazahúz a szíve, szereti, azt mondja, neki itt jó, máshol pedig nem jó ugyanúgy lehet, ráadásnak ott a csomagban kapott Erős Pisták, 8 tojásos lúdgége, darált mák fájdalma, akkor már inkább ez a rögvaló.

Az Ecseri volt velük a csimborasszó. Onnantól mélyrepülés. Míg vársz valamit, remek. Mikor benne vagy, az eleje boldogság, a közepén fordul meg. Hogy csússz le, bele az elválásba, az utolsó napok tömény, alattomos bánat. Ha az ember öccse túl messze él, minden perc együtt csak félnek tűnik. A vége felé negyednek. Rohadék ellenség az idő. Nem tudod, mivel harcolsz, küzdesz, marnál bele, hogy ne telne annyira, néha félrecsúszik, és másba tépsz helyette.

Ezek vagyunk mi, felnőttek, akik noha sokat akarnak, minél nagyobb darabot, de okosak, és felmérik, nem lehet, osztozni kell szépen, beáldozzák az együttlétet, mert még szétszakadnak. A gyerekekkel viszont, mikor érintett hat-hét gyerek, na akkor vág húsba csak igazán. Mert azt kérdezik nap nap után, okosak ők is, hogy miért nem lehet folyton, örökre így. Milyen szemétség, mondják, meg hogy hiába akarnak ott jót, nekik itt a jó, hát értsék már meg.

Hiába világos, ezek kitüntetett napok, és más volna, ha itthon élnének. Más, nyilván, hisz nem ennének esténként pop corn-t After Eight-tel, hozzá M&M és gumicukor. Hanem lenne csak sima hétvége, mikor egy húsleves, egy kiállítás, egy antikvitás és az összes egyéb olyan természetes. És lennének egymásnak ők heten, hétköznapin, nem csak ünnepen, iskola, vizsgák, fegyelem, de örömben-szomorúságban, bármikor, tutira volna kit megtalálniuk. Míg fel nem nőnek ők is, és majd egyetlen célt látnak, gyerekeiknek a legjobb legyen, szerintük a legjobb – ha a világ végén, hát ott.

Összeszedegetek mindent, ami utánuk maradt. Emléknek. Az öreg írógép mellett találok pár lapot. “M. vagyok. Szeretem a tejet. És a kakaót. ÉS a szőlőt is. 4%, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán. Holnap nem tudom, hogy hova fogunk menni. Majd kiderül. Remélem.
Hellohello,
próbáljadelolvasniesztamondatot. Hogyhanemtudodelolvasniakorbutavagyszerintem.
ViszontlátásraBarnabás,Nimród,Lénárd,Kristóf,Feri
RitaésAbigél …………………..”


Itt szólhat hozzá

Mit tudom én

Az a nő, te, behalsz tőle.

Olyan, hogy fölszalad benned rögtön a pumpa, le vagy zsibbadva, hőség, beszívtál, mit tudom én, akkor is kicsinál. Nem tudsz hozzá eleget inni, hogy elviseld.

Vagy le kéne lépni, elhúzni a francba, isten háta mögötti semmi kis lyukba, ahova nem megy utánad.

De utánad megy. Sőt les, ha a gatyádat húzod, már szagot vesz, aztán nem vakarod le, csorog a nyála a nyomodba. Ki se tudsz lépni a házból, nemhogy le.

Megmondja, hogy most épp mennyire jó neked, meg úgy általában, egyáltalában jó, minek mennél, meg hova is. Ja, hogy a bulik, valami bulika készül, csöndes kis összeröfögés, pár haver, felejtsd el, ebben a melegben, hülye vagy, csak egy barom megy el.

Főzök neked pörköltöt, mert van combom. Fagyott comb, frigid, rögtön kiengedem, kiengesztelem neked, teli a pocak, attól szép a világ. Meg ha gyerek van benne, úgy értem, az ad értelmet egy feleségnek.

Nem ad. Hülye marad, vagy inkább még hülyébb lesz.

Babapocak, az is mennyire bájos. Nem, nem bájos, tapló, mint a terheshas. Megmutatta terheshasát, kivillantotta hatalmasra nőtt babapocakját, ez ha valami, akkor leginkább hányingerkeltő.

Felejtse el, nehogy véletlen elinduljon a gondolatcsíra, hogy kéne még egy gyerek. Semmi csíra, semmi gyerek. Elég volt, neki ezekkel se megy, egyébként nem kellenek, csak mikor nincsenek. Mikor elvannak jól máshol, másokkal mulatnak jóízűt, na azt már nem. Ne legyen nekik Hawaii, de minimum ne ott és ne azzal. Örömgyilkos, hallottam valahol, az pont klappol.

Miért kezdtem ezt, nem tudom, talán mert forróság van, annyira forró, hogy már meg se mer szólalni senki, pedig mikor hó van, akkor mindenki nyűglődik, mekkora hó.

Bejön, komolyan, pont most lép be, hogy rám cáfoljon, lenyomjon tromfba, és azt mondja, alig bírja már ezt a kurva meleget, nézzem, folyik a víz róla, szabályosan bugyog az izzadság a hóna alatt, meg lehet figyelni, ahogy hízik a csepp.

Figyeli a fene, mindent elront vele, hiába volt egy jó okom, saját, külön bejáratú ürügy elmondani, mennyire utálom. A hőséget.


Itt szólhat hozzá

Egy rekviem kellős közepén

Mikor ezt meglátom, hát érted, mit érzek. És mégis. Három éve toltam utoljára ide a képem. Akartunk menni, persze, akartam én meg a két kisebb gyerek. De aztán mégse. Valahogy ebben a felállásban nem vitt rá a lélek.

Aztán jött az ötlet, inkább összjátéka a jó szándékoknak: hármunk mellé negyediknek egy kedves barátném. Volt benne lendület, bevállalásból rendesen nagy löket és majdhogynem szenvedély a falusi létre. Ez kellett nekem, hogy útnak eredjek.

Úgy lett, ahogy elképzeltük, meg még úgy is, ahogy el se. Négy napig nagyjából hal a vízben voltunk. Lubickolás, tényleg ahhoz volt hasonló. Falunapon ülve táncolni, sült kolbászra vattacukrot venni. Görögkatolikus templomból rómaiba sétálni át vasárnapi misére. Rövidgatyás, edzőcipős ministránsfiún szívből mosolyogni.

Békebeli meghívás, vendégségbe megyünk szalonnasütésre. Szelíd, bűbájos népmese. Olyasféle, amit ha este bánattal fekszel le, felidézel percről percre, és meggyógyulsz tőle. Hinni kezded, hogy a világban ott van még az elfeledett jóság. Babot böngésznek a fiúk, meglesz egy levesnyi ha csipetkét is főzök majd bele. Csorog a zsír a lilahagymára, hála önt el, könny gyűlik a szembe.

Hátunk mögött Tóhegy meg a Magoska. Tört a rossz, ahogy errefele mondják, hogy a gerincén fönn legyek. Legközelebb, most nem enged a falu, muszáj mindenütt megállni, és még mindig úgy érezzük, sehol sem vagyunk. Ujjongás van bennünk, lelkendezés, nézni tovább, megélni, hagyni, hogy átfolyjon rajtunk. Közben szívjuk, szívjuk bele a lelkünkbe a meleg szénaillatot.

Legjobbak a reggelek, mikor még árnyékot húz a ház, de már tücskök ciripelnek. Legjobbak a delek, mikor forrón kapod be a fáról a szilvaszemet. Legjobbak a késődélutánok, mikor egy excentrikus kakas rendre felüvölt. Legjobb a szomszéd, akihez, ha átszaladsz, rögtön kicseréli a bojleren a szelepet. Legjobb a csönd, a Göncölszekér, a visszacserélős szóda. Legjobb, hogy nem adnád a világ kincséért sem.

El kell adni, írja meg otthonról, nem akarja többet, ezt már elengedte. Hiszen annyira messze van, lehetetlen szépen gondját viselni. Nyűg, törődés, hamis nosztalgia.

Fölveri a dudva, túlnőtt az öreg diófa. Csukhatatlan ajtók és hámló ablakok. Penész, doh a legvadabb nyárban. Ázik, reped, hullik, pereg, dől konkrétan össze. Rendbe hozni innen hogy is lehetne. Lehet, ha én abszolút egyedül vállalom.

Kinézek gerendák közt a szobából az égre. Az erdőszéli pöttöm kőház sorsa pengeélen táncol.

Hogy lehetne veszni hagyni, ahol egész évben boldog karácsony van.


Itt szólhat hozzá

A várást úgy

Nyár elején ment el egész nyárra. A szokásos, hogy most aztán örülni kell. Örültem persze, nyilvánosan olyan boldog voltam. Nem mertem, nem akartam sírni. Hallgattam, mint a mukk, száj összezárva. És imádkoztam, hogy csak jó legyen neki.

Meg azon, hogy ne essen az eső. Nehogy meghűljön, mert tudom, esernyőt nem visz, a dzsekit meg úgyis otthon felejti. Vagy egyszerűen lecsap a vihar, szél, még talán hó is. Nem tudom, arra hogy megy ez, annyira nagyon Északon. Elképzeltem, a száraz holmija oda, fázik, és köhög folyamatosan.

Túl jól imádkoztam, az applikációt napjában kétszer csekkolom. Nem nagyon hiszem el, hogy ami most ott történik, az tényleg igaz. Hogy mióta ott van, úgy harminc fok körül mozog átlagban. Olvadnak a jéghegyek, a rénszarvasok strandra járnak. És úgy higgyem el, hat hét alatt összesen ha háromszor esett.

Most már mindegy, lassan nem érdekesek fjordok, jéghegyek, csak az, hogy rögtön itthon van. Nyolcat kell aludni, tizenkettőnél kezdtem a számolást, nem lehet előbb. Míg hosszú volt a centi, azt akartam hinni, ott van lent, az íróasztalánál. Becsukva tartottam az ajtót, mintha mögötte szöszmötölne épp, nem akarja, hogy zavarjam.

A tizenkettedik napon kinyitottam. Átszellőztettem, és az ágyára raktam pár holmit. A horvátoknak együtt drukkoltunk, távban ment az őrjöngés, hát hoztam neki az összes kellékből. Zászló, duda, tetoválás. Kocsmaszék háttámláról zsebre gyűrtem a Karlovačko reklámot. Gyűlt mellé szurkolói snack, öngyújtó meg úszógatya nemzeti érzéstől átitatva.

Pluszban a még hiányzó Murakamik. Hogy stílben legyek, a Norvég erdő, csak másodsorban a Birkakergető nagy kaland. Mikor indult, búcsúajándékként Szerb Antalt kapott, mert tudtam, a Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre? kérdésre a válasz ő lenne.

Budapesti kalauz marslakók számára, ha összetalálkozna a campuson valami fura alakkal, akit érdekelne Budapest, hát arra az esetre. Persze vitte az Utast is, eleve. Aznap vettem neki egy másik könyvet is. Azt meg arra, ha visszajön végre.

Dupla zacskóba csavartam, eddig úgy volt eldugva. Ma elő mertem venni, mert azóta már merem hiányolni, milyen jó, hogy alig nyolcat kell aludni. Az asztal megterítve, kovászos uborkát kapdozok be, hozzá light kólát iszom, míg várok, egyelőre a fiúk a táborból, megjön kettő, de az az egy még mindig nem, hiába kész a máktorta vastag citrommázzal meg lett sűrű, házi csokoládéfagylalt, amit ugyan a kicsik kértek, de egyszerre velük várom őt is a fjordokból, ez most már jó várás, jó, mikor már majdnem itt van.


Itt szólhat hozzá

http://ritaritmia.net

3

94.199.178.60