ritaritmia | vécsei rita andrea | Page 2

Páratlan, összetett

Motto: “Gatsby hitt a zöld fényben, a mámorító jövőben, amely pedig évről évre mind messzebb távolodik tőlünk. Ha kisiklott is a kezünkből, mit számít? – holnap még gyorsabban futunk, s a karunkat még messzebbre tárjuk ki …”

Szevasz, gyerek.
Nem érzelgősködöm agyon nyilvánosan az egészet.
A tizenöt szimpatikus szám.
Páratlan, összetett, pont olyan, mint te.
Hogy diszkrét félprím is, erre nem számítottál.

Gondoltam, legyen az Utas, mint lenyomata mostani korszakodnak, de roppant mód megúszós volna, mert ahogy kinéz, minden korszakodat végigkíséri majd.

Tudtam viszont, hogy ezzel sem lövök mellé, legyen hát itt neked az aktuális idol, nagy Gatsby-d ajándékként.

Közel öt éve tartogatott képem. Ez a nap most megérdemli. Puha, meleg, nyugodt. Ilyennek szeretlek látni.

“Képzeletében kimondhatatlanul rikító világot épített fel magának, míg a mosdószekrényen órája ketyegett, és a padlóra dobált ruháit a szobába besütő hold hideg fénye világította meg. Fantáziájának színes világát mind tarkábbá építette ki, míg kábult aggyal álomba nem merült, és álmát önfeledt ölelkezések színes képei töltötték meg.
Egy ideig ezek az álmodozások foglalkoztatták képzeletét, s győzték meg róla, hogy milyen valótlan a valóság, és hogy a világ sziklaszilárdnak vélt biztonsága tündérszárnyakon nyugszik.”

Vagyunk, akár a hindu istenek.

“Megértően – több mint megértően mosolygott. Az a fajta ritka mosoly volt ez, teli örök érvényű megnyugtatással, amivel négyszer-ötször ha találkozunk egy életen át. Egy pillanatra úgy érzed, ez a mosolygás maga az öröklét, s aztán neked kedvező és ellenállhatatlan elfogultsággal rád összpontosul. Olyan mértékben ért meg, amilyen mértékben te kívánod, hogy megértsen, úgy hisz benned, ahogyan te szeretnél hinni önmagadban (…)”

Ahol, ahogy elképzeled magad a jövőben, és ahogy én képzellek téged.

„Magasan fenn a város felett a lakás kivilágított ablakai is növelték az emberi elkülönülést, amelyet mi is jelentettünk az utcán járó-kelőknek odalent. Elképzeltem, hogyan néznek fel, és találgatják, mi folyik odafenn. Egyszerre voltam benn is, kinn is, s az élet kimeríthetetlen tarkaságát egy lélegzetre éreztem elbájolónak és undorítónak.”

Isten éltessen, te kis nagy ember!

“Ha a személyiséget sikeres gesztusok töretlen sorozata teszi – Gatsby lenyűgöző személyiség volt. Hasonlóan azokhoz a bonyolult műszerekhez, melyek tízezer mérföldről is jelzik a földrengéseket, valami rendkívüli érzékenységgel reagált az élet apró rezdüléseire. S ez nem afféle lagymatag fogékonyság volt, amelyet nagyképűen „konstruktív lelkialkatnak” szokás nevezni. Ellenkezőleg: tehetségét olyan romantikus hajlam és töretlen remény alkotta, amivel még soha másnál nem találkoztam, s aligha is fogok találkozni.”


1 hozzászólás

A lamináló lélegzete

Életemben nem lamináltam. A fénymásolást ugyan mindig is szerettem, az ózonszagot, a langymeleg papírt, a laminálás viszont nem hétköznapi. A kiválasztottak kiváltságának tartottam, így arról csak álmodoztam.

Most azt mondták nekem, egyszerűen, simán, hogy laminálj, kérlek. Egészen megrémültem. Tudtam, van hozzá gép, láttam kiírva, de hogy hol keressem, arról fogalmam se volt.

Ezt eltagadtam nyilván, persze, csinálom, meglesz, igen, nagyon szépre. Lődörögtem egy sort, hátha ráakadok spontán. Muszáj volt segítséget kérni, kinyitottak egy szekrényt, na ne, talán félreértették. Óriásinak képzeltem.

Onnan húzták elő, a szekrényből, és nem mutatta magát többnek, mint egy zacskóhegesztő. Picit, vagy talán annál még inkább csalódott lettem. Villásdugó, kábel, végén egy háztartási kisgéppel.

Másfél mondat se volt az ukáz, ahogy leírták ezt a csodálatos munkát. Hajtsd bele, engedd át rajta, ne húzd, ne nyomd, csak hagyjad. Ha zöld a gomb, csinálhatod. Eleve lenyűgöztek a laminált lapok.

Azt hittem, bűvészmutatvány, ahogy egy semmi kis rajzból kép lesz. Úgy voltam vele, hiszem tovább, hadd következzen belőle, hogy magam meg bűvész vagyok. Kihúztam a stószból egy laminálónejlont.

Örömre hangolt a megelégedettség, igen, ez az, ilyesmit vártam tőle. Az elsőhöz tapadt a következő, jött ki a dobozból együtt a kettő, jobban mondva a második megnyílt kicsit, három, lágy nejlonoldal. Vízszerű hullámot vetett.

Szétnyitottam az oldalpárt, közé a rajzokat, szemüveg letol, igazít precízen, a széleknek muszáj stimmelnie. Ahogy szöszöltem, többször végigsimítottam, lebbentettem rajta, olyan lágy volt, púderszerű az a nejlon, annyira légies.

Visszahajtottam az oldalt, és óvatosan a réshez érintettem. Mintha megnyílt volna, csak szívta, szívta magába, én meg tartottam a másik felét rezzenéstelen. Túloldalt lassan, szégyenlősen tűnt elő a tökéletes laminált lapom.

Ámulatba ejtett, csillogott, sőt langyos volt, mintha élne. Langyos és illatos, nem hasonlított a fénymásoló ózon-melegéhez, de semmiféle más illathoz.

Öt lehetőségem volt, élveztem minden pillanatot. Gondoltam, elteszek egy selymes, nyers, még kiforratlan lapot, hogy emlékezzek. De aztán a beteljesülés melankóliájába csikóforma boldogság robbant.

Nem múlik el, lesz itt még nekem sansz. Pláne, hogy hivatalosan. Visszatettem a gépet a szekrénybe. Tudom már, minek hol a helye. Ha nem bíznak meg többet, hát kitalálok én fóliázni valót. A laminálógép diszkrét bája, amit időről időre felidézek majd.


Itt szólhat hozzá

Gercsepuszta meg a változás hava

Téli dinnye lát
téli dinnyét, változunk.
Tréfál-e az arc?

/Matsuo Bashó
Tandori Dezső fordítása/

Nálunk ez eddig úgy ment, hogy megőrült tőlem a férjem. Mert tudniillik már január másodikán pakolni kezdtem. Pár napig csak sunyin, olyasmit, ami elsőre fel se tűnik. Előszobadísz, ajtókoszorú, hálószobagirland. Aztán ahogy közelített a Vízkereszt, úrrá lett rajtam a könyörtelenség.

Összefüggött persze az egész a tavasszal. Január kettő, és megcsapott az újdonság szaga. A levegő, a madarak hangja. Kitúrta ez az érzés az összes tűlevelet. Még a leggyönyörűbb, hatalmasabb fenyő se érte meg a hónap közepét. Most meg tessék, mint a hold, változom.

Ott indult, hogy más lett a fa. Égigérő helyett törékeny és tünde. Csak álldogál nagymamám karcsú kis Biedermeier asztalán. Alatta horgolt terítőn összevissza színű konzum szaloncukorpapír. A semmit műgonddal tudom visszacsomagolni gyerekkoromtól. A látvány, akár egy háború előtti festett fénykép.

Férjem kapacitál, ugyan szedjük már le. Lehetetlen, túl bájos, már-már szeretni való, mit zavar, nem hullik, csak áll, és mintha reménykedne. Talán a hó teszi, mondom, hagyjuk még, miatta itt maradt az ünnep, díszlet a nagy fehérség körülötte.

Néz le rám, tán meggárgyultál, nehogy már a hóba szeress. Pedig úgy alakult, hogy mégis. Gyűlöltem eddig. Nyakamba folyt, fázott a kezem, nem találtam benne semmi kellemest. Ma azon kapom magam, elolvadok tőle. Ígérik egész februárra, essen csak feszt.

Menni kell bele, míg lehet, taposni, túrni, hagyni az arcodra esni. Másfelé ne indulj, mint a Gercse. Ahol szebb a tél, mint bárhol. Körülveszik, akár a mesében. Vihar-hegy, Csúcs-hegy lejtője, Máriahegy, Vöröskővár utca, Paprikás-patak, Nóra, Hideg, Kulcs utca. A templom az éke. Egy valamikori kis falu kápolnája.

Román stílusban indult a tizenkettedik században. Mifelénk ritka a patkó alakban épített szentély. Tűzvész okozhatta, hogy lakatlanná lett a környék a török hódoltság alatt. Romokból rajnavidéki telepesek tákolták újjá. Nem volt így se boldog, összedőlt és leromboltatott, mára mégis Boldogasszony-templom. Mire végérvényesen megjön a tavasz, Húsvétvasárnap hajnalán hosszú álmából asszonyok miséje ébreszti fel. Akkor, ott, talán majd én se bánom, hogy elmúlt a tél.

Ahogy először meglátod.

Mikor hátat fordítasz neki.

És elköszönsz.


Itt szólhat hozzá

Gyönyörűen recseg

Először beleszerettem. Tetszett, ahogy apám mondaná, mint csizmadiának a kéjgáz. A gyerekkorom volt valamiképp benne. A hangulata, a kedvessége.

Rosszul mondom, kedves, az nem volt. Csak szép. Egészen különleges. Mikor az enyém lett, onnantól hörpöltem a fekete levest.

Helyre kellett rakni, hogy élhető legyen. Kipofozni a rejtett hibáit. Annyira konok volt, nehezen adta meg magát. Elég volt neki, hogy kívülről pompás.

Pedig férges volt belül. Fedeztem fel újabb és újabb gondokat. A vízbe, előtört mindenütt, belefulladtam. A repedések voltak az ellenségeim.

Mikor úgy tűnt, nincsen más választás, mint összekötni az életünk, gyásznapot hirdettünk. Hiába telt meg apránként, üresnek éreztük. Üres és hideg volt nekünk.

Aztán jött még hozzá utálat és szégyen. Tolóajtón puttók hetyegnek, az utcára egy római lány bámul félmeztelen. A lépcsőkorlát túl barokk, és fölényes a fémbojt.

A kert nem nagyon rejti Louise de Bourbon-Maisonblanche, Nina Petrovna Hruscsova és Homérosz büsztjeit. Hogy kerülhettek ilyenek egyazon félkörbe.

Türelmetlenek voltunk. Nyűgösen menekült el már az első nap a legnagyobb fiam. A legkisebb pedig a régi otthon ajtajának hangját siratta.

Azt mondtuk, a fürdőnkben a torkunkig belátnak. Szidtuk rendületlen. Meg kell szabadulnunk tőle. Átpasszolni valahogy. Ez miránk csak bajt, bosszúságot hoz.

Elmeséltem már, hogy szelídült meg. Miként lett a házból kezes bárányunk. Lassanként a rabjai lettünk. Nem akaródzik kibújni, porkolábunk ölelése finom.

Ma két éve költöztünk ide, a nap mostanra ünnepünkké lett. Mert puttóinkkal együtt hasalunk, az összes repedés, ázás a barátunk, a parketta egyre gyönyörűbben recseg, az ajtó pedig végre itt is nyikorog.


Itt szólhat hozzá

http://ritaritmia.net

3

94.199.178.60