ritaritmia | vécsei rita andrea | Page 2

Semmi, csak uborka meg a fény

Délben hazaesel, pont dél, megéhezel. Nincs ebédidő. Nincs kedved kivárni, míg megfőzöl. Nincs kedved várni senkire.
Van az úgynevezett zöldkenyér. Hivatalosan Knoblauchstangerl. Nezsider mellett sütik a Merkurban. Magyar lányok sütik persze. Odakacsinthatsz, legyen már kicsit pirosabb, teszel egy kört, tíz perc, visszanézel. Egyébként sápadt, a csücske mindenkor ropog, akárhogy is, hibátlan.
Lehet elmerengeni, a zöld rajta mi. Van, aki azt mondja róla, medvehagyma, attól a fokhagymaíz. Más nézetek szerint forró, fokhagymás vajtól töppedt petrezselyem. Utóbbi tűnik elfogadhatónak. Ha jól figyelsz, a zöld kis moszatok között néha árulkodnak áttetsző, seszín darabok. Na, az fokhagymapép. Valódi, friss, brutális.
Ha úgy alakul, hogy az embernek marad még tegnapról zöldkenyér, nem gond, ha megéhezik pont délben, és nincs otthon ebéd. Kicsapja a konyhapultra, szel belőle párat, megkeni Lurpakkal. Az nagyon drága. Úgy is lehet mondani, aranyárban van a Lurpak, hogy a kurva anyjukat. De ilyet nem illik mondani, meg kell várni szépen, míg valahol leértékelik. Akkor is drága, de őszintén, mindent megér.
A zöldkenyér eleve vajas. Kívül. Át van fényezve azzal a fokhagymás-petrezselymes vajjal, amiben megegyeztünk. Az önmagában még semmit nem jelent, ugyanúgy muszáj rákenni vertikálisan, amint szokásban van. Ezalatt ellágyul a Camembert pont annyira, hogy hasa legyen a cikkeknek. Hegyeserős. Nélküle nulla. És ekkor jön az uborka. Mintha éppen tavasz volna. A hátteret a jégcsapretek adja.
Konyhapultról átkerül a tányér az asztalra. Addig csak egy tányér volt szimpla kiflinek is elmegy stanglival, körülötte sajt, és pár növény. Az asztalon lényegül át, a napsütésben. Mert pont dél, és délben nem ülsz oda szinte sosem. Most dél van, október eleji tizenkettő, és csak pár perc, míg a tányérod csendélet.

Egy reggel találkozol vele. Kedves fiú. A telefonodra néz, és megkérdezi, mitől repedt szanaszét. Nem érted, ott forgatod előtte, miről beszél. A képernyőd, bök a képernyőre. Még mindig nem érted, aztán kiderül, a háttérképeden tűnt annak a tollvonás.
Van olyan ember, akivel hadilábon áll a technika. Nem ő vele, neki az égvilágon nem volna semmi baja, csak hát a technika, az van ellene. Megtagadja. Keresztbe tesz neki, átveri. Ahol mindenkinek jut wifi, ott ő kapcsolatlan marad. Ahol másnak nincsen útpadka, az ő felnije bárhol ráakad. Kinek pörög a laptop, neki meg alig van benne szufla.
A telefon dettó. Fogja magát, és ellepi a Messengert a sötétvörös, mintha vérezne. Aztán fekete. Nem más, mint egy kétes fémdarab. Az előbb még a barátod volt, a barátod volt benne, öcséd, fiad, most egy semmi, tokban. Három hét alatt javítják meg, vagyis mivel javíthatatlan, ejnye, adnak helyette újat. Nincs jelentősége számodra, lehet, hogy ezt érzi mind. Az összes technika. Bosszút kell ezért állni.
Keresés, Searching, amerikai misztikus thriller, dráma, 102 perc, 2018, Timur Bekmambetov. Kérdés, hogy összejön-e végre, összejön. Jónak ígérkezik, jó is. A pattogatott kukorica friss, bizony, pattogatott, ez multiplex, mindenki eszi, de ő képes egészen hang nélkül csinálni. A Dolby Digital miatt.
Egy volt a baj. Kicsusszant az öléből. Legrosszabb pillanat. Lent a föld, a szárny kinyílt, és repült. Arccal csapódott be. Hát persze, hogy összetört. Hogy is mondta az a drága fiú reggel. Szanaszét. Ilyenkor kéne megírni neki, hogy boszorkány. Egy sámán vagy mi. Próbálja megérinteni, megy, működik, megírja. Rákeres, és háttérnek tollvonás helyett kiválasztja a délelőtti eget.


Itt szólhat hozzá

A Weber, az zene

Október egy, zongorán ülök, két szobával arrébb a gyerek. Pötyörög valamit, Émile Waldteufel, Les Patineurs Valse. Alakul, egész jónak tűnik így messziről.
Plakátot pár napja kellett csinálnunk, beugrik róla a dátum, egyezik a mával, zene, világnap.
Persze volt rajta nyilván Bartók (selyemhernyót tenyésztett), Vivaldi (488 mozifilm, included James Bond), megvolt Beethoven (60 szem kávébabból a fekete), a Mozartkugel is meg, Einstein (hegedűje Lina), sőt még Ravelen is túl lettünk a végére (legprecízebb francia órásmester).
Játszom a zongorán, ha már elseje, és ha már itt várok, ki jut eszembe prompt.
A Weber.

A Weber, az kalap (leginkább szalma).
A Weber, az fény, az kép, az Zorki (vagy Leica T).
A Weber, az Pécs.
A Weber, az járóbot (kamerás monopod és önvédelmi fegyver).
A Weber, az kekec.
A Weber, az hús-vér (nyers).
A Weber, az szivar.
A Weber, az szöveg (meg olvasószemüveg).
A Weber, az szív.

Na de hogy jön a Weber ide. Per pillanat az a lényege, hogy.
A Weber, az zene.
A Webernek hiszek. Számít a szája. A szeme, a füle meg pláne.
A Weber szeret. Pont úgy és annyira, ahogy megfelel nekem.
Ha nincs más, csak a Weber azzal a kedvemre való nevével, nincs hiány bennem. Almák a fáján, pulton lilahagyma (új, zsenge), néhol egy-egy macska, és a pécsi utcák.

“1. A világ előrehaladásában vagyok érdekelt. Emiatt készítek individuális műveket. Szerintem a személyes érvek, az argumentum ad personam hangsúlyozásával lehet haladó műveket létrehozni, s egy alkotó a saját érveivel is tud a világhoz hozzátenni.
2. A közösségi zene (népzene, populáris zene, könnyűzene, rockzene stb.) hagyományőrző hivatkozásai nem viszik előre a világot, hanem éppen hátramozdítják. Hagyományokat csak úgy érdemes ápolni, ha meg is teremtjük azokat, ehhez viszont újdonságokat kell kitalálni. Mindazonáltal a világ úgy halad évezredek óta, hogy két lépést tesz előre, egyet hátra (asszem Zenón).
3. Képes vagyok újdonságokat kitalálni. Ezért nálam alapállás, hogy a személyes érvekkel támogatott zene elsődlegesebb a közösségi érvek mentén létrehozott zenénél.
4. A közösségi zenékre szükség van. Nemcsak azért, mert a közösség összetartozását fejezik ki, hanem azért is mert ezek is a világot jobbító műalkotások, amelyek hathatnak az individuális zenére is.
5. Amikor az állítom, hogy a személyes érvekkel támogatott zene elsődlegesebb, akkor nem állítom azt, hogy az magasabb rendű volna. Hanem arra hívom fel a figyelmet, hogy nagyon is el kell választani a kettőt. Elavult nézet az, hogy csak jó zene és rossz zene van.”

És mikor kérem, adna valamit mára. (Egyszer már adott. A mama csókja, Op.88.)
Azt mondja, Charles Aznavour. Ma halt meg, kilencvennégy évesen. Október egy, (el)felejthetetlen.


Itt szólhat hozzá

Ölelkezők

Van a Maros utcában egy ház, egyszer beszöktem. Írtak ott egy csókról, ezért muszáj volt. Valójában még szökni se kellett, jött egy lakó, simán beengedett. Úgy tűnt, nincs abban számára semmi, ha szoborvadászt kell időnként útbaigazítani.

Olyannyira semmi, hogy nagy rutinnal sürgött körülöttem. Magamra is hagyhatott volna, és felsétál szépen az emeletre. De nem ment volna másképp. Nélküle, úgy értem. Mert a lépcsőházban búbjáig bugyolált valamiről nem derült ki, szobor vagy csak költözés közepén egy angyalfejes vitrin.

Azért megkérdezte még egyszer, vajon biztos látni akarom-e. Mit gondolt, egy ócska tolvaj vagyok, és csak ürügynek használom. Elhitte, hogy nem kell nekem más, mint egy ölelés. Csináltam róla képet, mielőtt kibomlott, és aztán még egyet. Jó lett volna hosszan elnézegetni, de nem akartam visszaélni guide-om aranyszívévével. Maradt tehát egy futó csók.

Gazdája van minden szobornak. A Köztérképen róla azt mondják, a nagyságos Stadmüller Gézáné részére 1913-ban épült, késő szecessziós lakóház (tervező Holub József) lépcsőháza önmagában is egy gyöngyszem. Rodin szobrait idézi az ölelkező pár. Meztelen szerelmesek oszlopra támaszkodva, diszkréten egymásba feledkezve köszöntik a házba térő idegent. A szobrász elfelejtette bevésni a nevét a talapzatba, de alkotóként Bory Jenőt valószínűsítik.

A punctum szúrás, kis lyuk, kis folt, kivágott seb, mint hazárdjátékban a kockadobás. Egy fénykép punctum-a az a véletlen valami, ami rögtön belém szúr („qui me point”), (ami meggyötör, megsebez), mondja R. Barthes. Meggyötör, megsebez a régi fényképek punctum-a. Öröknek hittem, úgy tűnt, megváltoztathatatlan. Se szobor, se ölelés, helyén csak kivágott seb marad.


Itt szólhat hozzá

Textilhajgumi

Hozzáfogni sírni, hogy de mennyire szarul alakult, nem jön össze a terv, nem úgy, ahogy megálmodták, ej, de kár, hogy mindenki csak saját magára fixál, azzal van elfoglalva, és persze beáldozni nem akarja a kényelmét vagy mijét, meg hogy hord össze százféle indokot, csak azt az egyet nem mondja ki, ami miatt lefújja az egész grandiózus, gondosan cizellált tervet, mit lefúj, megtorpedóz egyenesen, és akkor az álom kipukkad, semmivé lesz, nulla, csökött kis megvalósulás marad belőle, rossz érzéssel, sértettséggel, dühvel fűszerezve.

Nyavalyogni, hogy a gyereknek így-úgy az új iskola, merő égadta izgalom meg félsz, ráadásul a sárga földbe lett beletaposva, mert azt mondja a tanár, hogy ő nem torna, hanem testnevelés, és mikor az a szerencsétlen, tornaórán felnőtt szülő a telefonban folyton tornát mond, az ifjú tanár mindannyiszor kijavítja, nem torna, hanem testnevelés, de a szülő balgán megint elszúrja, annyira rá van görcsölve arra a semmi kis lényegre, hogy a felmentést, gyógytornát megbeszélje végre, akkor az ifjú tanár rámorran, hogy a fogalmakat kéne tisztázni elsősorban, most akkor gyógytorna vagy gyógytestnevelés, és a ezeréves szülő ott van meglőve, mert nem érez a kettő közt semmi difit, neki a kettő egykutya, de inkább lesz hülye, minthogy összevesszen egy ifjú tanárral már rögtön az elején, amiről persze utóbb kiderül, hogy jól tette, mert bizony rendesen van különbség, pluszban az ember is teljesen más, mint ahogy első blikk híján tűnt első blikkre.

Azon pufogni, hogy az ember hiába ér haza, máris ki van osztva, odamondják neki huszáros rajttal, hogy ez az enyém, és ez és ez, ház, autók, minden, ha te megveszed, megfinanszírozod, előteremted akkor majd, addig meg inkább érdemes volna lapítani. Hát persze, mondja, miközben csinálja rendesen, segít egy rendszert, amiben ott vannak a te meg a te kincseid, de nem érnek többet, mint egy telefon, olyan, amit kezébe nyomsz már a hatévesnek, hogy tudjon játszani vele, oppárdon, nem is hat, hanem másfél, hogy elültesd elé, amíg eszik, hogy nyissa a száját szépen, vagy ülje végig, míg te végigjárod a shopokat, egy ilyen telefon áráért dolgozik álló hónapig, vagy bakancs, az kevesebb, csak ötvenhat, igaz, mehetne Parndorfba, outlet, hajtogatni ezt-azt, kábé ugyanott van, de abból nem ám egy hónap, hanem egyetlen szombat, és igaza van, aki azt meséli, ezért maradnak ott, leragadnak, nem mennek tanulni, mert minek, inkább feszt hajtogatnak, többre jutnak, mint itthon az egyetemmel.

Először úgy gondolta, olyasmiről mesél, mint a pöttöm, nyakigláb öregasszony, vagy hogy nemrég sörbetről olvasott brokkolival körítve, esetleg elmondja, kedves nyári színe, mikor fény és levélárnyék játszik a könyvlapon, talán még X.-ről is beszélt volna, a gyereke sakkfigurákkal egyáltalán nem sakkot játszik. Aztán jött az, hogy egy este kilépett a fürdőszobából, a lámpafényben meglátta az ágya melletti szobrocskát másként, mint szokta. Akár egy profi thriller. Persze nem az a gyereke volt, akitől számíthatna ilyesmire. Mindez keresztül lett húzva egyetlen mondattal ma reggel, valaki elmondta, alig ismeri, szereti mégis, hogy beteg, rohadtul az, és onnantól minden más lett, lehet, bizony lehet nyafogni, pufogni, siránkozni, lehet nyugodtan, addig nagyjából el vagy tévedve, semmit se tudsz, míg bele nem futsz egy ilyen reggelbe. És mivel a gyerek megelégelte, délre az akasztott nő, legalább az visszakerült a helyére.


Itt szólhat hozzá

http://ritaritmia.net

3

94.199.178.60