Rosina hangja | ritaritmia

Rosina hangja

Az üvegtüdő a te kedvenced volt, az enyém az üvegbelek Annie Catrell üvegszobrai közül. Az a baj vele, hogy könnyen odalesz, egy kis koccanás, és szétrobban, ízzé-porrá zúzódik a tüdő, hörpölöd föl a szilánkokat. Beléd tenném, kicserélném a valódit üvegre, és nézném, amint kering benne, cserélődik a levegő. A szót, hogy odalett, túl sokat használtad, könnyen hagytad veszni a dolgokat, még el se vesztek, máris elsirattad. Volt egy újság, azt hoztam magammal otthonról, indulás előtt találtam meg, odébb tettem néhány könyvet, a kupac aljáról került elő. Valamikor a második lehetett, L-alakban volt egy fakult rész a borítón, Suture Self, elöl egy plüsspina. Rádobtam, amikor feljöttél a szobámba, az aznapi följegyzéseket, mert szégyelltem, a kifakulást főleg. Már megittunk egy pezsgőt, amikor abban egyeztünk meg, egyszer készüljön a mi táncunkról is röntgenkép.

Nem volt komoly, veszekedésnek se mondanám, vita meg pláne nem, a határainkról beszéltünk, miközben kísértelek a vonathoz, én még maradtam néhány napot. Hol húzódnak, mi van jobbról, balról, mi van lent és fent a vonalhoz képest. Hogy vagy képes ennyire pontosan meghatározni. És mi van, ha elszúrod, ha lecsatolsz négyzetkilométereket, vagy hozzám adod, ugyanúgy rosszul jársz. Hegyek közé ugrasz, és völgybe esel, sehol egy tó. Nincs lehetőség, hogy átússz, visszaússz meg átússz, ezt mi már nem játszhatjuk el. Mész az utcán, rettentőeket lépsz, mindig így mész, mennek elöl a hosszú lábaid, szorítod a csuklómat, fáj. Ha tudnád, hogy fáj, megőrülnél, de nem mondom el. Még utoljára, az ablakból kiszólsz, keressem meg Kubint feltétlen, előtte sétáljak a fűzfák alatt, szívjam magamba a zöldszagot, itt úgyis az a lényeg, és ha visszaértem, föl a szobába, jusson eszembe, “El salto a la muerte”, 1901.

/A teljes szöveg a Palócföld 2014/4. számában olvasható./


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*