Sár és víz játék | ritaritmia

Sár és víz játék

Öt éve volt. Nagyjából. És mi változott vajon.

Napok óta az erdőn jár az eszem. Meg a Doppleren. Hogy mennyire igaza volt, és hogy hogy irigylem. Persze kellett hozzá egy esés, nem önszántából vonult ki, de ha már ott volt, maradt. Én nagyjából fejbeverés nélkül is tudom, hogy az erdő az egyetlen hely, ahol most szívesen ellennék. Nem, félreértesz, nem szombat délelőtti mászkálás a gyerekekkel, nem is ábrándozásra lopott félóra, még csak nem is edzés, szlalom a fák között. Rendes, alapos száműzetés.

A napokban megnéztem egy klipet, ráakadhattam volna én is, de kaptam. Aztán továbbadtam, ezt majd ne felejtsem ki. Fango, szerintem elírás a címe, rákeresek, hogy nem Fargo-e, mert akkor még jobb, ha van hozzá köze, imádtam azt a filmet. Eldöntöm, hogy délután letöltöm, hagy szóljon újra a véres Coen, legalább kiütöm vele az estémet. Nincs köze, a Fango az fango, egyszerű vulkáni iszap. Meghallgatom Jovanottit egymás után vagy százszor.

Zuhatag meg szakállas férfi, kicsit giccses, rám tör a sírás, ahogy végigsimít a vízpermetes arcán, a hajába túr. Annyira egyedül van, olyan vágyakozós a testtartása, főleg, ahogy fekszik egy ágon, és a semmibe néz. Most ez bezavar, mert akkor hogy is van, akarok én egyedül erdőbe menni, vagy elég szerezni egy vadembert. Egyelőre a közös vándorlás föl se merül, mert az úgy az igazi, ha csak te vagy meg a jávorszarvasod. Nagyszerű olyasvalakivel együtt lenni, aki nem tud beszélni.

Az is megoldás lehet, ha nem érted. Majdnem olyan, mintha nem beszélne, viszont ha jön a vihar, vagy bőgnek a medvék, csak átölel. Ülsz vele a sztyeppén, tajga, mindegy, kedvenc helyed, és ölelkeztek. Nincs sátorotok se, egy bivak és kész, az is nedves, mert éjjel fújta a havat a szél, rád fagy reggelre a ruha. Azt mondják nekem egy trolipiros rendezvényen, hogy irányíthatók az álmok, hát kipróbálom. Nem sikerül a tajga.

Jó messzire megyek, bele az Uralba, város lett, nem erdő. Csupa szakadt panel, fölmegyek az egyikbe, ott lakik, amikor nem a Nyor-Ojka tövében gyűjti a szedret, áfonyát. Most is, pedig az ágyra dőlt le, sebes és sáros a keze, megtörlöm, mint egy másik klipen, az izlandi, de ott a csaj meztelen, én be vagyok öltözve. Elmutogatom neki, hogy indítson netet, akarok adni egy zenét, nem igazán a zene a lényeg, kicsit giccses, hanem a férfi. Hogy ilyesmit képzeltem el egyszer régen, még Pesten, és tessék, most itt vagyunk ebben a koszvadt lakásban, a határán valaminek. Erre elkezd esni az eső, szakad, nézem egy darabig a folyó felett.

A végén vacsorával kínál, marhapofa babos gyöngytésztán, sokáig keresi hozzá nekem az erőspaprikát. Nem ismerem a környéket, nem tudom, haza merre induljak, nem keresem az utat. Találok egy hófehér feltámadás-templomot, kupolája égszínkék, fenekem alá a helyi lapot terítem a lépcsőre, pénteki. Egy tűlevéllel kaparom a gyűrűm, a szappant a cirádák közül. Csak az eső igaz lombon, agancson, arcokon, mély ráncokban, mintha ezt kiáltotta volna utánam az ablakból, pedig nem is értem, mit beszél.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*