Szerelmi szenvedésaz új fotóalbum | ritaritmia

Szerelmi szenvedés
az új fotóalbum

Kiterveltem előre, megvárom, míg majd nem hiszem el. El se hiszem, hogy jártam ott. Mikor már annyira messzivé válik, mint igazából sincs olyan messze. Akkor majd előszedem. Apránként idézem fel. Nem hiszem el jobban, mint előtte, hiába megannyi bizonyíték.

Ajánlották nekem egyszer Roland Barthes-t, végigolvasom a Világoskamrát. Kíváncsi voltam, mit gondol, hogy viszonyulhatunk egymáshoz, a fotóim és én. Nem lett más tőle az album, a sorrend nem változott, és ha újra csinálnám a képeket, se csinálnám másként, azt viszont megláttam, mit jelenthetnek egy idegennek.

Nem akarok korpusz-t összeállítani, csak néhány meghatározott kép (corps) érdekel, írja Barthes, és írom én. Ahogy a lényeget tekintve is egyetértünk, a feltámadás vonatkozásában pedig van némi egybeesés:

“A görögök hátrálva mentek a halálba, s múltjukra szegezték tekintetüket. (…) A Fotográfiát nézve soha nem tagadhatom le, hogy a dolog ott volt. Benne a valóság és a múlt együtt van jelen. Merthogy ez a „kényszerhelyzet” csak a Fotográfiára jellemző, kizárásos alapon ezt kell a Fotográfia lényegének, noémájának tartanunk. (…) A Fotográfia noémája tehát: Ez volt. Visszavonhatatlanul.

A Fotográfia nem idézi fel a múltat (nincs benne semmi prousti). Nem azzal hat rám, hogy rekonstruálja, amit az idő, a távolság lerombolt, hanem azzal, hogy tanúsítja: valóban volt, létezett, amit látok. Ennyiben kifejezetten botrányos hatású. (…) a Fotográfiának van némi köze a feltámadáshoz. (…)

Nincs jövője (ezért patetikus, melankolikus), nincs benne semmi várakozást keltő.

Lényegét tekintve a Fotó soha nem emlék (amelynek nyelvtani kifejezésére a perfectumot kellene használni, míg a Fotóéra inkább az aorisztoszt, az elbeszélő múltat), sőt még le is blokkolhatja az emlékezést, és nagyon hamar emlékhiánnyá változtathatja.

Úgy éreztem, van valamilyen kapcsolat (összefonódás) a Fotográfia, az Őrület és még valami között, amire nem találtam jó szót, ezért elneveztem szerelmi szenvedésnek.”

Pontosan így jutottam el én is oda, hogy amit látok, hiába látom, nem vagyok már benne biztos, hogy az enyém volt. Csak a vágy maradt, visszaszerezni, átélni belőle újra valamit. Minden út Új Zélandra vezet, és nincs kijárat.

NZ album


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*