Kívülről halad | ritaritmia

Kívülről halad

Egy kiállításon találkoztam vele először. Ha vele nem is, a fényképeivel. Képeken át mégis vele, egészen meghitt találkozás volt. Onnantól fogva őrzöm, előveszem néha. A cikkel, amit róla írtam, nem zárulhat le. Biztos voltam, lesz még nekünk dolgunk egymással. Akkor így meséltem el, mi történt velem a bérházba rejtett galériában.

Visszapillantó tükörterem

„Tükrébe ásít,
Tekintsd a bácsit
Csak jelenésnek.”
/Kemény István: Visszapillantó tükörterem/

Jó, ha valahova nehéz bejutni. Van benne izgalom, kihívás, hogy sikerül-e. Dél van, harangoznak a Horánszkyban, vagy innen nem túl messze. Feketére lakkozott cirádás vasrács igazi kulcslyukkal, nem csak olyan semmi-kis kapu, amit simán kipöccintesz. Ehhez ész kell, ügyesség, fondorlat, hogy a túloldalán legyél. Persze zsebben a telefonszám, ha végképp nem megy, de megfogadtam, anélkül csinálom. Rákészülök, körülnézek, megérintem a kilincset. Erősebben nyúltam hozzá, mint kéne, mert kinyílt az ajtó. Csak egyszerűen kinyílt, a kaland pedig odalett.

Walt Disney Pictures, abban szoktak így beesni, és állnak a lányok nagy, kerek szemmel az eddig sose látott világ közepén. Engem egy őz fogad, főleg a feje, szép, fehér pólójára csorog a színe, néz kedves-ismerősen. Mintha azt mondaná, megérkeztél, de menj tovább, nem én kellettem. A te napod fájdalma van a szemében. És igaza van, nem érte jöttem, a Dobost keresem.

Az udvartól nem birok szabadulni, mint elvarázsolt, mohos kutak, úgy ránt be a kémény. Nem szabad megállni, különben elveszek. Nem fordulok felé, gyűröm a lépcsőket, legfölül a terem, belépek, rögtön jobbra szárny nélküli ablak, és ott vannak együtt, egyszerre, képek és a kémény teste. Most végre körül tudok nézni nyugodtan. Bezárom az ajtót magam mögött, enyém itt minden, nincs senki rajtam kívül, semmi, csak pár hűvös fal fotókkal. Giclée pontosabban, művészi nyomat, digitalizált repro, Pigmentbázisú Fakulásmentes Festék, és száz évig él. Elég hátborzongató.

Ráadásul a legtöbb arc dermedt a képeken. Néznek előre, nem mozdul egyik sem. Akik ezt megszegik, megduplázódnak hirtelen. Heverj hanyagul egy pamlagon, meglátod, mi történik, meglátod magad, amint heversz hanyagul a pamlagon. Szétteszed a lábad, szétteszed, megölelsz, megölelsz, visszhang, nem szimplán tükröződés. Ez alól nem lehet kibújni, bármerre nézel, ott vagy. Dobos lehetőséget hajít eléd, nem lehet kibújni alóla. Magadra igazítod, ügyködsz vele, hogy jól fedjen. Passzolnia kell mindenütt. Mások majd jelmeznek hiszik, csak te tudod, mi végre van vászon disznólepel a fejeden.

Intim dolog egy egész kiállítást birtokba venni, csukott ajtó, a sarokban egy szál kanapé. Rádobom a kabátom, fényképezni kezdek. Egyedüllét, állnak, ülnek magukban komor, sötét alakok. Mintha nem is élnének, szerepet játszanak, eljátsszák, hogy nem élnek, századelős horror némafilmek. Nyugalmuktól ideges az ember, szelídségüktől félni kezd. Gyorsan kattogtatok, kabátot fel, annyira hideg lett, visszapörgetem, találok-e majd jót, előhívom a képeket. És meglátom rajta a gyilkost, tisztára Antonioni, csak a gyilkos itt én vagyok. Szétcsapom a műtárgyakat, kerül bele szemből Nikon lencse és pár szőke hajszál, három fényképkeret, és egy egész gang a Csepel Művekre. Fogjuk rá inkább, hogy művészet, leginkább vers, az feljogosít mindenre, ahogy Danilo Kiš mondja A vörös Lenin-bélyegekben, a költőnek, akárcsak az isteneknek, minden meg van bocsátva.

A lépcsőházban lefelé egy kisfiú fogad, csupa szín, és rendes teste van, kész felüdülés, felfelé észre se vettem. Egy lasztit fog eldobni, hasán Transformers, fején Subway, fütyije előtt meg Playboy-nyuszi. Megyek tovább, és ahogy a lányok a Disneyben, egyszer csak megállok nagy, kerek szemmel, mert meglátom magam úgy, ahogy más eddig sose. Nem, ez már nem Dobos Tamás, nem a finom kis trükkjei, ez egy félmeztelen nő turbános feje. Nem kapunk levegőt, ő a turbántól, én meg annyira tetszem magamnak ilyen sejtelmesen, vajszínű arcom, lila pulóverem tükörcserepekben. Mesés volt minden, jól van, kiérek, látom az utcát, utcán a galambokat, nyitom, nem nyílik, zárva a rács. Pánikba esem, befelé, az igen, akkor tudtam, hogy nem lesz sima, de ez most mi, nem így készültem, és kiabálni kezdek, hogy szabadítsanak már ki innen.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*