Szívátültetés

Azt mondja, melléd ülök, pedig nem mellém ül. Leülök melléjük, én is félek. Az az üres papír, tudod, az üres képernyő. Ők sokkal nyugodtabban félnek, nagyban félnek, én kicsiben. Betelik, nem telik, egyáltalán elkezdődik-e. Nem az, hogy leírsz pár oldalt, ott még nincs elkezdve, nem feltétlenül. És van, hogy fordítva, mire leírod, vége, kinyiffant, kimúlt. Erre jön nekem a Szív. Adott az a kis megperzselt, félbevágott múlt, legfeljebb nincsen rá szavad, vagy rossz, helytelen szavakat találsz, de az is történet.
Tessék. Másképp ver a szív innentől. Ha egyszer én is el tudnám mondani, hogy tessék, és a Szív úgy érezné, hogy benyúltak egészen a legbelsejébe, ahol ha túl meleg volt, ettől hűvösebb lett, ha a hideg, pont elég meleg. Simát, táplálót kapott, mint a kancatej, üdítőt, mint a vendégkislány hajában a lepke, szomorút, mint egy mekongi dal. (A kanca róla jutott eszembe, a lovas kocsi, vélem, muraköziekkel, végighaladt egy januári délelőttön a Pozsonyi úton.) Mindegy, hogy Ernő, ha szíve van. Apámnak sok barátja volt, egyik Ernő. Néha Ernőke, ezért nem szerettem bele. És mert mindig csak mosolygott.
Ha valami rossz, ha elárvulok, ha billeg és bizonytalan, akkor előszedem a Szívemet. A veinhageni rózsabokrokkal kezdtem, mindig azzal. Aztán Az utolsó hajó neve. A lapokat utoljára hagytam, szélükön a sárga keret hol kisebb, hol nagyobb, mennyi lóg a napba, attól függően. Egyenként, végig, szívtam, szürcsöltem, kancatej, lepke, egyenként, sorba, össze-vissza. Finom művelet volt nagyon. Olyan finom, mint amikor a lélekbe fagyott kutyanyelvet szúrunk, és kicsinykét megforgatjuk, vihogunk, hogy a lélek is baszható.

/A kurzívval szedett sorok Szív Ernő: Melléd ülök, én is félek tárcájának részletei./