Szubjektív triász

Volt a bemutatón egy lány, kedves, szőke, régóta szeretem. Ő volt a legszebb meglepetésem, föl se merült, hogy ott lesz. Nem beszéltünk mi sose arról, versek, könyv,  satöbbi velem hogy esnek meg. Volt helyette sok minden más valódi téma, például anyáink miatt éppen bőgünk-e vagy csak azért se, gyerekünk hogy vert át megint, meg a férjeink. A férjek a leggyümölcsözőbb topik.

Nem elég, hogy ott volt, nem fért fel, mégis kibekkelt, megölelgetett, a piros ruhád, dicsért és a Szimpláig elkísért. Hanem kevéssel azután, valamikor éjjel. Írt, hogy már olvassa, el se hiszem, zavarba jövök, ír megint, hogy ez mennyire tetszik, még nagyobb zavar, hagyja már abba, késő van, aludna már ilyenkor. Eszembe jut öcsém, mennyivel jobb, egészen megnyugtató, mikor azt mondja, nem meri kinyitni, csak ránéz időnként, végigsimít rajta a tekintet, megkérem, maradjunk ennyiben. Megkérném a lányt is, de most már késő.

Késő, mert újra küld sms-t, hogy ez neki mennyire bejön, lelkes, nem mű, hanem őszinte lelkesedéssel, nincsen itt illem, barátság sincsen, kaland, amit megél, kalandozik bennem. Feladom ekkor a görcsölést, várom, mit fog mondani még. Reggeltájt bónuszként összegzés érkezik az abszolút befutó három címmel.

ugyanúgy

én meg azt képzeltem fél órával ezelőtt
hogy nem történik semmi
egészen konkrétan az történik
hogy fekszünk egy ágyon
inkább kanapé
de jó széles elég két embernek
fekszel meztelen
meztelen vagyok én is
fekszel és nézlek
ennyi történik
fekszel nézlek és elmesélem
mit csinálnék ha nem lennél mellettem
mesélem és az történik veled
amikor csak olvasod
hogy mit csinálnék veled
ha ott lennék melletted
aztán eltelik jó hosszú idő
akkor azt csináljuk
amiről mesélek hogy csinálnám veled

Mentség

Majd azt mondom,
rákos vagyok,
és ez az utolsó esélyem,
így, hogy utolsó esély,
mondom mindenkinek,
mert nem akarok
méregetve bámuló
szemeket, összevont
szemöldökök,
csóváló fejek és a hümmögés,
hogy lehet ennyire
erkölcstelen, a másikért
aggódnak, jaj szegény,
egészen addig, míg az ő
seggüket nem fogja meg
egy alighogy
megnősült férfi.

senki többet

fölajánlom a lelkemet.
van, aki szívet osztogat könnyelműn,
pörköltbe, levesbe,
nekem a szívem kell,
a lélekhez viszont nem ragaszkodom.

nélküle könnyű, semmi félelem,
startolhat rögtön egy villásreggeli,
száraz a tenyér, a gyomor korog,
az álmokon tovább nem gondolkodom,
miért kell nekem hajnalonta ölni.

más ügylet volna simán eladni,
legyen érte némi küzdelem,
karfölcsapkodás, villanó tekintet,
lássuk, mennyit ér egy rész a testből,
amivel semmit nem lehet kezdeni.

hogy korrekt legyek,
pár apró hibával kiáltom ki,
nyilvánvalóan elhasznált rendesen,
a repedések miatt, ha finnyás vagy,
azt mondod, sajnos így nem érdekel.

egy fémperec a csukló körül,
megcsillan, ahogy magasba lendül,
műkinccsé lett, amit feltettem,
visszakozni minek, vigyék, vegyétek,
nekem nincs, ki másképp őrizne meg.

Azóta csönd van. Jóféle, megszokott, mifajta csönd. Mikor őrjöngve üzengetünk egymásnak, órákon át, teljes szinkronban adjuk egymás alá a lovat. Komplett balladának beillik, hogy ez megint mennyire elcseszte, és most tényleg, véresen komoly, nem vicc, de tényleg elválok tőle örökre.

Igazít a fiam haján.
/2008. nyár, Siófok, terasz/