Mint félkész festmény | ritaritmia

Mint félkész festmény

Tegnap Luke és Jon-t olvastam, R. Williams, közben a festőn gondolkodtam. Vajon hogy megy ez nála, van-e Luke-ban, a tizenhárom éves srácban, és benne valami közös. Általában, éreznek-e mind valami hasonlót a festők vagy a nem-festők, akik magukat nem nevezik néven, csak sárgát, bordót, kéket kennek szépen egymásra. Akkor, amikor jó nekik. Inkább, amikor kegyetlen rossz.

„A festés segített. (…) Mióta Duerdale-be költöztünk, nemigen csináltam mást, mint festettem. Mostanában következetesebbé is váltam, és gyakrabban fordult elő, hogy a festmények úgy fejlődtek, ahogyan akartam. Időnként úgy éreztem, mintha tökéletesen uralnám az árnyalást, az árnyékolást és a vonalvezetést. És ez jó érzéssel töltött el. Amikor jól megy, az egyszerre erőteljes és megnyugtató élmény. Izgalmas. Meglepő azonban, hogy mennyire gyorsan tönkre lehet tenni egy festményt. Az egyik percben még minden pontosan úgy alakul, ahogyan kell, a következőben pedig már túl messzire mentél, és nem lehet visszacsinálni. Az a trükkje, hogy nem szabad túlzottan izgalomba jönni, még akkor sem, amikor jól haladnak a dolgok. Apu mondta, hogy faragás vagy festés közben nekünk kell átvennünk az irányítást, hogy mindig kell lennie egy szabályozó tényezőnek. És igaza van. Az emberek azt képzelik, hogy egy művész lehet féktelen és zabolátlan, és úgy vetheti a festéket a vászonra, és fröcskölheti szét rajta, mintha mindegy lenne. Nos, lehetsz magabiztos és merész, de felelősséget kell vállalnod, vigyáznod kell. Nem hamarkodhatod el, és elutasító sem lehetsz, mert az megmutatkozik a kész festményen. Elkapkodottnak fog tűnni, és valami módon bizonyos tekintetben rosszul mutat majd. Felfedeztem, hogy nálam az jön be, ha elhitetem magammal, hogy valójában nem is vagyok ott. Elképzelem, hogy az nem az én karom vagy kezem. Elképzelem, hogy figyelem, ahogyan valaki más összekeveri a festéket, és ha a festmény úgy bontakozik ki, ahogyan kell, igyekszem eltávolítani magamat a folyamattól, amennyire csak lehet.”

Érdekel, főleg a tönkretétel. Mitől lesz valami hirtelen semmivé. A festőn gondolkodtam, aki költő is egyszerre, a vers ugyan mitől megy végképp tönkre, tud-e tönkremenni, vagy mind javítható. Vagy hogy lesz mindeggyé az, amiből létrejött.

…és majdnem hiány

ki mondja meg, hogy tiltsam,
mi bántott hazafelé menet;
a valóság mindig sáros,
ha már elhangzott a rémes dialóg
(“mennem kell” – “nekem is”),
melyet inkább nem hallok meg,
csak kiabálok a kútba, mindhiába,
tanuljak meg végre káromkodni,
ahogy próbálunk görbületet látni az egyenesbe,
mintha az reménytelivé tehetne bármit is,
vegyek egy nagy levegőt és osszam szét,
a fekete penge fölöttem töretlen,
hát tegyél mellém egy betűt,
számot vagy relációs jelet,
szabódsz és szabadkozol,
valaki holtra váltan baszik egy zuglói bérházban,
mint az isten unalmában,
de nyugi, csak megjátssza,
majd nevetünk ezen is,
egy félkész festmény nyomaszt hátulról,
és tényleg van az úgy,
hogy nincs más,
lófasz a magasban;
pusztán sterilizál a pillanat,
amikor már mindegy, hol vagy,
mert én nem vagyok.

/kabai lóránt: semmi szín című kötetéből/

rájátszás 27 (részlet), 2014
akril, karton, 47×33 cm

A szerző festményei megvásárolhatóak.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*