Templomom épülni kezd | ritaritmia

Templomom épülni kezd

Nem volt kedvünk aznap máshoz, nem kell túl nagy falat, mi a Szent György-heggyel megelégszünk. Aztán ha marad még szufla, lehet Tavasbarlangozni esetleg levezetésképpen. Így indultunk neki a Balaton-felvidéknek.

Még mielőtt bármi történne, beleesünk egy haszonnövény bűvöletébe. Először persze nem tudjuk, miféle gyönyörűség, az ötödikesnek viszont épp tananyag, és épp penge belőle, mi csak bámulunk, hogy bizony vöröshere. Nem piros, a pipacshoz könnyű hozzászokni, hanem rózsaszín mezők szanaszerte. A kutya komplett kenguruvá változik át benne, bár ahogy szökell, talán te inkább őznek mondanád.

Következik a hegy. Van pár hely az erdei térkép alapján, amit jó volna útba ejteni. Balga bóklászás ez inkább, semmint megfeszített túra törött karok, kérdéses térdek okán. Hamar kiderül, a kék út nem egyenlő a kék, a piros sem a piros túrajelzéssel. Annyira viszont nem hamar, hogy ne kéne átszabnunk a terveinket csúcsról lefelé jövet. Mivel a kápolnákhoz ragaszkodom, nem kört teszünk, inkább koncentrikus félköröket.

A sárga jelzés a Bazaltorgonák alatt nem folytatódik sehol, pedig kéne. Belebotlunk viszont egy számfeletti kis templomba. Lemaradással arra érek a tisztásra, hogy férjem áll egy farakás mellett, szemben vele mesebeli alak. Először nem hiszem el, hogy valódi. Még másodszor sem, pedig beszélgetnek. Mikor engem üdvözöl, és mosolyog rám, onnantól tudom, hogy valaki. Nem ember még így se, elvarázsolt lélek.

Ortodox keresztény pap, szál magában az erdő közepén. Tizenöt éve épít kápolnát, hozzá aprócska házat. Minden tüchtig, ajtó, ablak, kőfal, farakás. Egy tisztás a kertje. Beinvitál, szabadkozik, épp festik a kupolát. Nem akarja, hogy olyan legyen, mint mindenütt, ha alatta állsz, úgy tűnik, mintha téged nézne Krisztus. Illúzió. Az illúzióktól távol marad. Viszont nehéz dolgozni odafönt, szinte nem is lehet látni, annyira közel kerül.

Szelíd, csendes. Lapos fejfedője mintha örök része volna. Arcán vékony, kerek szemüveg. Szakálla ortodox. Kopott, fekete ruhája vékony teste körül lebeg. Kenyéren és vízen él szerintem, talán egy kis sajt, ha megengedi magának néhanapján. Megmondja, merre menjünk tovább. Ott keressük, ahol az út az erdőbe ér, a diófa törzsén a sárga jelet. Alakja elkísér, sokszor gondolok rá azóta is, ahogy festéket kever a kereszthez, ahogy a fák között él.

Innentől majdnem mindegy lesz a többi cél. Egyetlen dolog érdekel még, az Ify-kápolna a Vércse-szirttől délre, mert rom. Bezárt kapuhoz érünk a legsűrűbb dzsungelben. Észre se vennénk, egy kőkereszt hívja fel rá a figyelmet. Muszáj bejutnunk, így van vele más is, indul egy oldalösvény a szétfeszített kerítés mögött. Deréig ér a fű. A templom nem egyszerűen rom. Ócska, megunt holmikban gázolok, nem értem, hogy kerülhetett oda annyi pet-palack. Egy rókát és egy nyulat találok, megsajnálom őket, miután kicsapkodom a füvön, magammal viszem.

Kifelé a gyerekek fölfedeznek a kereszt talapzatán egy laminált verset, írta Balázs Kamilla Manna, 12 éves. „Szótlanul bámulom e sokmindent megért helyet, / s most nézz végig újra műveden, mert / Ember, te tetted ezt!” És az utolsó sorok mintha összekapcsolnák az ortodox pap világát ezzel, mint valami jóslat. „már nem zokogok, / Mert templomom újra épülni kezd s én elmosojodok.” Az Oroszlánfejű kútnál megmossuk az arcunkat, és iszunk. A parkolóig hallgatunk. Raposka után földút, mély pocsolyák. Kiszállunk. Agarunk megüldöz egy nyulat. Visszajön, hiába mondják, hogy most tűnik el egyszer s mindenkorra, a fiúk.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*