Uszadék leszel, fölfekszel a vízre

Nem várom meg, hogy lila legyek a fázástól, mint az öcsém, utálok fázni, előbb jövök ki, mint ő, azt mondják, mennyire szófogadó vagyok, mennyire betartom a szabályokat. Törölközőt csavarnak körém, úgy kell fürdőruhát cserélni, de most beszélgetnek, valami ismerős ült le mellénk, nem ismerem. Nem kell törölköző, egészen gyorsan le tudom húzni a vizeset, lehúzom, így sokkal egyszerűbb, csak fel a lepkéset, és kész, észre se veszik. Nincs meg a lepkés. Meztelenül ások, kaparom a gödröt, könnyebb kiszedni a homokot, mint előtte. Nincs a bugyi, keresem, söröskupakot találok, aranyszínűt. Visszahúzom a vizeset, szólok anyámnak, hogy nincs meg, várom a pofont vagy a csöndet, egyik sincs, beszélget tovább a nénivel. A bugyi bekerült a vízbe, elvitte a föld alatti víz, bele a Tiszába, valahol fölveti egy buzgár, lebeg a lepkés bugyi a Fekete-tengerig, ha nem akad föl Szegednél ott, ahol a hullák szoktak.

Vacsorázunk a teraszon, esszük a kakaószeletet, házi málnalekvárral van megtöltve, nagyapám főzte, ez a legjobb vacsorában, a végén az édesség. Valaki a kertkapuhoz támasztja a biciklijét, mindig Elli néni, mindenhol ő van, mindig fürdőruhában, mindegy, hogy este vagy reggel, épp erre járt, épp csak benéz nagymamához. Autógumi-belsőből fonta apám a kerti székeket, arra ül le, keresztbe teszi a lábát, nem egyszerűen keresztbe, körültekeri úgy, hogy a fölső lábfeje néz előre. Mint egy fakír, olyan. Bort kér, az jót tesz a bőrnek, rekedten nevet, minket észre sem vesz, csak a nagymamát. Grétikém, Ellikém, Grétikém, Ellikém, Grétikém, Ellikém, nem is mondanak mást. Vesz kakaószeletet, ő vehet kétszer, nem akar elmenni, beszélgetnek a kertkapuban is, már majdnem sötét van, és még mindig ott van hátul a combján a sok vörös négyzet.

/Részletek az A part alatt című, a 2012. novemberi Jelenkorban megjelent egyik kisprózámból./