„Mi is történt tulajdonképpen? Már megint egy tócsa, és milyen mélynek tűnik így, az ég tükörképével; egy csillag visszfénye hunyorog egy résben a felhők között. Beleszédülsz egy idő után, ha folyton csak a tócsákba bámulsz, miközben mész. Ismert egy érzelmes német dalocskát a boldogságról, amely ‘Jenseits der Sterne’ lakozott. Vagy netán egy ilyen pocsolya mélyén, egész a legfenekén. Bolondság, hisz nyilván nincs benne egy centiméter víz sem. Az ő napja is el fog jönni. Akarta. Akarhatott valamit ő maga? Remek így este egyedül sétálni, hagyni, hogy a gondolataid jöjjenek, menjenek, és megint csak jöjjenek. S mivelhogy költőnőcske volt, Perket idézte, miközben kitért egy tócsa előtt, és kis híján a másikba…

Valószínűtlenül vékony lábak, mindig összefonva a pad alatt. Negyedikes vagyok, nem látom a táblát. Nyár van, szoknya, bokazokni, szeptember óta biztosan nem látom. Felszólít a tanár, hogy menjek ki, oldjam meg a példát, ha már nem jelentkeztem. Nehezen jön szét a lábam, hozzáragadt az egyik a másikhoz a meztelen részen. Megoldhatom a helyemről is, nem, onnan nem tudom, kiderül, hogy nem látok rendesen. Én mesélek, te meg nézel. Szemüveges vagyok, a jó benne, hogy látok, a többi szar. Mintha valaki behajolna elém, és kitakarna a világból részeket. Az üvegen át a dolgok pedig kisebbek, mint azon kívül. Amikor először mentem esőben haza még akkor, júniusban, úgy éreztem, hogy karácsonyeste van.…

Pontosabban arról volt szó, odaterelnek majd pár tizenévest, gondoltam, kicsike város, kicsike osztály, nyolcadik, hogy tartsunk nekik irodalomórát. Nem volt ez így kimondva, hanem, hogy legyünk kortárs. Nyékládháza, jó messze van, hát akkor össze kéne kötni kellemest és finomat, aludjunk is ott, majd eszünk meg iszunk, ha már. Különösebben készülni persze nincs időm, előző éjjel elsétálok a könyveim előtt, és vaktában, majdnem vaktában, van azért ebben a sétában halvány koncepció, leemelek néhányat. Nem nézek vissza, mint egy surranó szerető, hagyom a polcon a többi kedvesem. Leveszem Nádasdy Ádámot, mert kezdődik a nyár, a vizes gatyák és tejfölös pofák Csupaöröm délutánjai, Kemény Lilit, hogy tessék, lássátok és próbáljátok, éppen ennyi idősen…

Csak, hogy lássák őket, csak, hogy látsszanak. Meglátnak valami szépet. Elolvasnak valami ocsmányat. Zene, egy széjjeltépős zenét hallgatnak lefekvés előtt. Ezt föl kell rakni. Fölrakják. Pakolják ki a képeket. Folyók, partok, hegyoldalak. Mert elutaztak. Folyók, partok, mert ők meg maradtak. Gyerekszemek. Bájos, drága kicsi lelkek. Hogy lássák őket, hogy észrevegyenek. Idézetek. Végső soron macskák. Félnek az egyedülléttől. A csöndtől, csendfóbiások. Félnek, róluk beszélnek, beszéljenek úgy róluk, hogy másról beszélnek. Félnek, megszólítják őket, és nem maradna más, mint dadogás. A bot, a kő az csonttörő, és a szó is rohadtul tud fájni.