Commodore story és Vegan blues | ritaritmia

Commodore story és Vegan blues

64 volt az álma. Akartam szerezni, nem találtam sehol, pedig szerettem volna, ha tőlem kapja meg. Aztán lett valaki, akár egy ajándék. A stégen kérdeztem meg, nincs-e neki. De van, pont kettő elfekvő. Közszemlére tette nemrég az összes létező eszközét. Meg jár ő is folyton, retro gépek kiállítása minden áprilisban. És mit ad Isten, épp ugyanakkor született, mint az álmodó, stimmel év, hó. Tizenkét nap van közöttük. Jelnek tekintettem. Fanatikusok. Azt mondta, gondolkodik még. Lehet, hogy mégse adja el, ezzel zárta le, nem bír megválni tőle, képtelenség. Feladtam végképp.

Aztán hajszálra abban a percben, mikor landolt ez a régen várt ember, jött egy üzenet. Eleve disszonáns, vadászbaráttól, akihez pont nem kötsz egy Commodore-t. Volna egy 64-esük, mintha úgy emlékeznének, a neten én kerestem, házat számolnak fel, itt van, ha kell, különben kidobják. Küldjenek fényképet, küldenek, fénykép jön, nem tűnik számítógépnek. Csak egy kupac bizarr valami.

Megmutatom neki, a drága emberemnek. Dzsízösz, nevet fel. Hát mit vársz, mikor évekig a padláson volt, biztos egy rakás hulladék, hagyjuk, hátrálok kifelé. Közben esszük a töltött paprikát, vegán, direkt neki. Meg főzelék, zsenge, édes karalábé. A szilváspite titokban nem vegán, de arra senki rá nem kérdez. Vész esetére van a hűtőben még más is talonban.

Nem kell a gép, mondja. Különben is már szerzett nemrég, minden megvan, amire vágyott, nem is lehetne elégedettebb. Eszünk még éjfélkor egy kis pitét. Pite közben hanyagul dobja elém, akkor holnap reggel elugrunk, pár óra, már meg is fordultunk. Ne viccelj már, minek. Nem lehet ott hagyni, értsd meg, rókás szitu, megszelídítette, felelős most már, érte kell menni annak a mocsok kis számítógépnek.

Hátul megyünk, kertek alatt, Csongrád. Padlásról a Commodore földre szállt. Ő meg tőle az egekbe, körbe-körbe hála és ölelések. Csak néznek ránk, sok tamáskodó tekintet. Körös-torkolatnál séta, ünnep, örömünkben lángos, meggysör és hekk. Garázsvásár egy másik házban, lesz onnan váza, miniporoló, feliratos bögre, de nem, újabb gép nincsen, nem ez a slusszpoén.

Hazaérve nem tűr halasztást. Rongyok, tű, fogkefe, WD-40. Közben rám se emeli a szemét, az otthoni gépet találjam ki, mivel pucolta meg. Szőkítőpor. Egyszerűen őrület, milyen lesz tőle a régi műanyag. Nem könnyű kizökkenteni, pedig gyengéje a zöldbabos hús, olyan gyerekkori. Oké, nem hús, se nem Trappista. Szójakocka. És fűszeres tofu a tetején. Járni kellett kicsit a tejszínért. Persze, hogy szója, nem adom fel, nonszensz. Mint a citromos máktorta, ami meg kókusz.

A gépről hámlik le a múlt. Utoljára 94-ben játszottak vele. Sakk, foci, de kedvencük a boszorkányos logikai volt. Apránként tisztul. Kész szenvedély. A tokja ép, hungarocell. Felismerhetetlen. Estére, el nem hiszed, milyen az egész. És azt se, hogy beindul, ég a piros pötty az oldalán. A képernyő csupa hangya, izzad a tenyerünk, ez nem jön össze. Éjjel csatornák pörögnek. És tekergőznek a kábelek. De végül megy. Fut rajta, szalad a szöveg.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*