A tengerpartra kifekszik a tenger | ritaritmia

A tengerpartra kifekszik a tenger

Jön a telefon az Ernstből. Nem telefon persze, csak képletesen, hogy menjek felolvasni. Kiállítás nyílik, arról beszélgetni. Előtte végignézem az egészet. Egy teljes napra vágyom, sok napra, bezárkózni oda, és csak ülni, állni, lenni a képek és szobrok előtt. Az életed van mindben, az én életem valahogy így.

„Volt egyszer egy tenger, hullámzott, ahogy hullámoznak az összes tengerek, de nem a szél korbácsolta fel, hanem az emberek léptei. A föld abban a teremben fel volt szórva rizzsel, vastagon, úgy, hogy elsüllyedt benne a lábfej, azt mondtad, egy egész indonéz falu elélne rajta vagy három hónapig. Bennem leginkább a szag maradt meg, az a nyers növényszag, és hogy legszívesebben lefeküdtem volna, nem izgat az sem, ha mind a hajamba ragad.

Csak a szandálomban maradt pár törött darab, a végén a tenyeredbe szórtam, hogy tedd el emlékbe. De addig még álltam a gyönyörű kulcscsontú lány előtt sokat, lehunyt szemmel dől egy másik kulcscsontnak. Hallod? Te is hallod a szívdobogást? Továbbmész egy sötét kanapéjú sötét szobába, azt mondod, ez biztos a víz, ahogy a szobrokat mossa. Ahogy fodrokat hajlít, egyszerre vad és lágy mintázatokat az anyagba, a végüket csúcsokká vékonyítja el.”

Csurka Eszter: A tengerpartra című kiállításáról Vakító árnyék II. – irodalmi beszélgetésre várunk, Béki István, kabai lóránt és Vécsei Rita Andrea 2013. június 25.-én 18.00 órakor az Ernst Múzeumba.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*