Meddig őrzi majd a melegemet?

J.K.-nek és J.K.-nak

És egyszer csak megbillen minden. Volt az a libikóka régen a játszótéren, alul egy félkör, fölül sima négyzet, széles terpeszben kell állni rajta, döntögetni jobbra-balra. Egyensúlyozol, semmi ügy megmaradni egy libikókán. Hogy felborulna, képtelenség, nekünk azt mondták, tartja valami középtájt.

Ez egy ilyesféle játék. Kicsit nehezített terep, nem kezdő egyes pálya, inkább felnőtt kettes, gyakorlott túlélőknek. A félkör nincs betonba szúrva, nem fog megtartani, te tartod magad, amikor megbillen. Ha mégis csúsznál, nyugodtan kiabálj, végignyúzza hasad, hátad a négyzet, kit érdekel, hogy fáj.

Legalább van neked tenger, szárazföldön hullám, sóíz, ringatás, kétféle szemkék, egy világosabb és egy sötét. Milliónyi szín, az én szerelmem fehér is, piros is, kitetszik ő akár tízezer közül is, nem kell, hogy kitetsszen. Elég, ha az ablaküvegben visszatükröződni látod, lefekvés előtt épp elfüggönyözted a szobát.

Pedig az utcán olyankor már senki nem jár. Van, hogy megbillen a világ, és hát fölhúztál valakit kezénél fogva a négyzetre magad mellé. Alul egy félkör, jó volna, ha nem esnél le, kapaszkodj belém. Elmesélem, láttam egy kislányt, piros ruhában állt, mint egy orosz balerina, kezében óriásfejű virág.

Fényképeznem kellett, körbefényképezni, hogy visszaszerezzem, volt egy könyvem, Örülj, hogy lány, aztán megint fiam lett. Pár képen ott a piros ruhás gyerek, az enyém is lehetett volna, lehet, hogy az enyém volt, valamikor a mienk, nem is lyánka, hanem porcukor, ne ess le, inkább még mesélek.