Állnak a férfiak

Elegem van. Elegem. Csak szimplán, meg se kell mondani, miből. Élet, úgy általában. Az viszi a pálmát. Aztán jönnek a részletek, hó. Arra fogod, köcsög hó. Hideg, sötét reggel. Közben meg nem is arról van szó. Fázik a kezed, na és, kiüt a só a bakancsodon, ki nem szarja le. Gyerekem ezt énekli sajnos, hülye PSY, hülye Gagnam Style, ne fészbukozzá! Ötévesnek jól áll, tizenötöt szájon kapom ugyanezért. Igazságtalan a világ.
Lehetne csatakos a hajad, megfagyva a füled, hát nem emlékszel. Dehogynem. Várok az állomáson, fél óra, egy, késik a vonat. Nincs még mobil, hogy addig elcsevegnénk. Nem tudom, hol jársz, remélem, felszálltál Zuglóban. És nem aludtál el, mint néha elalszol, és olyankor hiába várlak. Bemondják, hogy érkezel, második vágány. Akkor kiállok a peronra, direkt nem hoztam sapkát. Gyalogolunk inkább, esik a hó. Csorog a hajamról a számba. Gyönyörű, nem.
Mi kell, mondjad. Legalább magadban rakjad sorba, mitől lenne jobb. Ha kimondod, meghallom, nem kell magyaráznod. Nem beszélsz, oké. Nem tudok rajtad segíteni. Nyilván ha beszélnél se tudnék. Sütök karajt, csinálok belőle szendvicset neked, teszek bele még uborkát. Attól tavaszszaga lesz, az ujjam is tavaszszagú. Szeretnék ilyen krémet, sehol se kapok, régen volt, testápoló, uborkás volt mindenem. A gyerekeket meg lehet venni egy szendviccsel.
Bénultan állsz, belebénulva a nagy magadra figyelésbe. Mert nem figyel más rád, muszáj. Vagy ülsz és iszol, morogsz, hogy meg kéne halni inkább. Kicsi vagy, rajzolsz, kérdezem, miért ennyire szomorút, ez nem szomorú, ez másként vidám. Mászkálsz az erdőben, mert mindenki piszkál, hogy folyton az erdőben mászkálsz. Ne karajt csinálj, ne csak kedveskedjél, ne széttegyed a lábad, ne akarjál egy egész délelőttöt, harminc percre ne mondd, hogy nyamvadt kis félóra. Sírnak a férfiak.