Dióritmusom

Kimondom, dió, két kis agár ugrik be elsőre. Az egyik barna Dió, mint a dió többnyire, annak is inkább a lágy, krémszínű része, míg a másik fekete, mint azok az édes, kandírozott sötét szemek, amikre külön vadászok, ha dióra lépek. Diókért muszáj rajongani.

Muszáj, mert jobb tőlük az élet. Mindig más ajándékhoz juthatunk általuk. Eleve a diófaárny. Semmi sem hasonlít hozzá, kellemesen bús, elnyújtóznak benne régi, hosszú asztalok. Tornác előtt ebédel a teljes család, nem kivétel a távoli nagynéni. Süteménymorzsába hulló őszi levél, párás kancsó oldalára tapad, terítőn lett összevissza minták.

Ha nincs diófád, nincsen jövőd. Múltad se nagyon van, körülötte élsz gyerekkorodban. Felmászni rá a legkönnyebb, egész nyarak teltek az ágakon. Szolid hálószobánk volt madáretető mellett, jól felszerelt konyha, de volt komplett lőállás, aki a kempingágyra feküdt, meggymaggal soroztuk meg.

Nekem a dió a fák netovábbja. Bárhol élek, kell a közelben egy, szüksége van rá a szervezetnek, szememnek, szívemnek. Más a susogása, keserű, finom illata, súlya, nyomatéka. Ül, akár egy furcsa nagyapó, biccentése hűvös, és a fejedre koppant.

Szeretem, amikor kényeztet. Ontja azt a csuda termését, csak győzzem törni. Van itthon direkt diókalapács. Nem csavaros szerszám, nem is kődarab, egyszerű, karcsú kis kalapács. Török, pucolok, merengek, eszem is persze, bármeddig elenném. Ahogy Savanyú Jóska, bevenni magam zsák dióval egy barlangba, aztán ki se jönnék, míg el nem múlik. Mindig másnak kéne elmúlnia közben.

Azt mondják, az alvásra is jól hat. Meg a rákra, csontritkulásra, sőt vérbőséget csinál megfelelő helyen. Csak eleget kell enni. Jöjjenek hát a tipikus párok. Dióbél és aszaltszilva-paszta, a volt szovjet űrhajósmenü. Méz plusz dió, ha a háznál nincsen más desszert. Sajtban, sajttal, meg egy kis szőlő. Dióolaj, diótej, dióvajban fürdik a lelkünk.

Ha bevállalós vagy, ennél is mehetsz tovább. Hófehér, friss salsa di noci, zölddióbefőtt, bűnfekete likőr. És még. Két csésze pirított dióbelet, egy evőkanál vagdalt fokhagymát, fél csésze olívaolajat, két evőkanál apróra vágott petrezselymet, negyed csésze vizet és kevés sót, borsot összeturmixolsz. Hozzá pirítóskenyér.

A zserbóról nem beszélek, csak a kiválasztottaké egyszerre porhanyós és szaftos. A pofézniről sem, mert az maga a művészet. A zongorabillentyű szomorú nekem. Marad a csúsztatott palacsinta, mint családi ügy. Anyu csinálja, mi pedig beleveszünk. Könnyű, habos, körben a lesülésért ölre megyünk. Megbolondulás, ha van mellé juharszirup. Másoknak vaníliafagyi. Akár egy ünnep, itt az október, dióünnepeljünk egy nagyot végre.