Fiktív szerelmeim | ritaritmia

Fiktív szerelmeim

Olvassák a könyvem, olvasgatják szépen, azután kérdeznek. Megkérdeznek ezt-azt, sőt rá is kérdeznek. Hogy volt az ott, pont abban a részben.
Van, hogy nem mondom meg.
Van, hogy továbbmennek. Vajon szabad-e kérdezni még.
Lesz-e beléd szerelmes valaki a verseken keresztül. Itt van például az Outro és a más van.
Nem hinném.
Nem, az csak egy pillanat, az én pillanatom, amiben te nem éltél, hát hogy lenne hozzá közöd. Hozzám hogy lenne pusztán pár szótól.
Hiába ismerős a szitu vagy jó volna, ha ismerős lenne, ha veled is mi minden ugyanígy történne, az nem jelenti még, az nem jelent semmit.
Ahogy a kém csókolt, aki szeretett engem, jutott eszembe. Pedig nem engem csókolt, mégis beleszerettem. Ahogy a Héja-nász bús férfijába. Ahogy a bús férfiakba általában.
Hogy lesz-e, azt válaszoltam, nem hinném. De elképzeltem, ez a finom, ártalmatlan érzés ugyan kinek cincálja, tépi szét a szívét.

Outro

„Sose akarok elmenni innen”
(Yonderboi)

A szerelmet, anélkül kihullanak a tollak, és semmi szárnyalás,
Etetni kell, mint a tyúkokat, ezért tűnjünk most el.
Kulcs a villanyóra mellett, szögesdobozban, elég lesz két nap,
Hogy ne haljunk meg, ígérem, nem kell maradni tovább.

A szőnyeg mintha vizes lenne, a párnák nyirkosak, csinálj tüzet,
Nyiss ablakot, markodból a legyeket a kályhába szórd.
Aznap először nevetünk, ahogy pattog szét az összetett szemük,
Vacsoránk hideg lasagne, fürdeni a szomszédba kéredzkedünk.

Mozaikok kúsznak barna pajzsformában a fürdő faláról a kádra,
Sok a fúga, belégfrissítőztek, pálinkát adtak egy üveggel éjszakára.
Tornácoszlopnak dőlök, hátamon mészgöbök, sötétek a körték,
Hallom bentről a horkolásodat, olyan jó ember vagy.

más van

a helyemen, hozzám nagyon hasonló,
külsőre éppen olyan, mint én,
a különbséggel vagyok kevesebb,
ha megemelsz, föltűnne, de nem érzed,
hogy könnyebb vagyok egy gondolatnyival,
egyetlen másfelé gondolás súlya,
kihalt utca, keréknyomok a hóban,
terasz, csupasz villanykörtefény,
dús lombú fák helyett a tél, és én,
nem mint gyerekként karácsonyestén kíváncsian,
ott, amott, csengetett-e már az angyal,
nem, most remegve állok zajtalan,
lazára engedett fehér műanyagredőny,
rései arany pöttyfüzér, az arcomat rémnek festi meg,
éget a benti meleg, kilincshez jégujjal érek,
bukott lidérc, kapucnival a fején, nehogy felismerjék,
merre kalandozol, lengeti szemem előtt a kezét,
ide figyelj, mondja, és belém hatol.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*