és ellopták továbbá mr. Graitchert!

Guberálásnak hívtuk, a lomit most tanultam. Érthetetlen, hogy eddig nem merült fel a sok éves praxisban. A Nagybányai úton leltem rá egy kanyarban. Ahol összebalhéztak a csávók.

Előző este indult a bevetés, sötétedés után. Sose értettem, frissen kitett szajréhoz hogy juthat az ember. Nyilván órákat kell várni afféle horgásztürelemmel. Nekem a gyors siker, a resztli többnyire elég volt. Bár a nagypolgári jólét törmelékén strázsa, hátrahagyott, pökhendi nőket mindig irigyeltem. Főleg színes szoknyáik mellett a csuda kincseket, melyekről lekéstem.

Megtervezés nélkül vágtunk neki, késő van, szűk körben portyázunk egyet, majd másnap belehúzunk. Alig pár perc séta, egy kertkapu mögött árnyak billegnek. Fiatal férfi és terhes lány hurcol az utcára mindenféle dobozt. Rástartolok, míg meleg. Muszáj ekszkuzálnom magam, néhány órája még mi is ezt csináltuk, most összetarhálunk annyit, amennyitől megszabadultunk, nevetgélek. Hiába, az ő mosolyuk felsőbbrendű marad.

Velük szemben fiam mosolya kerül ki győztesen, kezében klasszikus, kocka aktatáska. Valódi, vadonatúj retro. Meg a pöpec tollak, mappák, amerikai focilabdák, baseball ütő, szerteszét a logó, Cameron McKenna. Na persze, így értem, honnan nekünk a Kánaán. A lomi külön világ, ott a párom is más, ugyanaz a hév, a szenvedély. Lesz szőnyegünk, irhánk, láda bakelitlemezünk, padlóvázánk, plüssállatunk számolatlan, és egy vajszínű kalap. Halkan, szépen osztozunk, mintha szövetkeznénk, kalap az övé, enyém a szőrfarkas.

Éjjel díszpárnákkal álmodom. Másnap muszáj nagyobb távolságot bejárnunk. Az ügyvéd fickótól rekvirált bőrhátizsák kifejezetten vadászat céljára férjemet meggyőzte, a java még biztosan hátravan. 1986-os Nők Lapja magazint teszek magam helyett az anyósülésre, cicanadrágban tekernek a csajok, míg vár, legalább hagy szórakozzon. Nemsoká lobogtatom, mint a mesében, három selyemsujtásos díszpárnám.

Az összetűzésre az Apáthy-szikla tövében kerül sor. Rendes dombot raktak ott fél életnyi megunt holmiból. Törött porcelánok közt kezdek épp portyázni, mikor a legkisebbem közel húzódik, az arca ijedt, kérdezem, csak motyog. Egy írógépet talált, de rögtön el is vették. Annyit mondok, mutass rá, ki volt. Nekimegyek, adja vissza, hát mit képzel, egy gyereket meglop, adja vissza, rendőr lesz a vége különben. Veszem a telefont, szólok a férjemnek, mit olvas már annyit ahelyett, hogy követne. Megijed erre a pasas, szól a többinek, vissza kell adni, nincs semmi gond, visszaadják persze, és húzkodja ki a furgon hátuljából az írógépet.

Látunk még konfliktust útközben, szóváltástól háborúig mindent, bárkiben képes felcseszni az ideget a guberálás. Vérre bizony, üvölt az egyik a másikkal, lomizol harminc éve, tudhatod, ha elhagysz egy helyet, az onnantól már sose lesz a tied. Viszem magammal, elhagyod, sose lesz a tied, húzós egy tanulság. A kis, piros írógép pedig azóta kattog, készül a Deutchen Newspaper, és már csak néha akadnak össze kisfiúk ujjai nyomán a billentyűk.