Általános

Pirosdurchmarsch

Vége, mondom, muszáj kimondani, vége. Sose dramatizálom túl, jön az augusztus húsz, utána passz, becsukják a boltot. Volt, hogy vártam, legyünk már túl rajta, épphogy kibekkeltem a nyarat. Fáztam tőle tavasszal, júniusban meg elkapott a pánik. Ez most más volt, valahogy hozzám nőtt, testvéremmé vált. Ó, testvér, merre visz az utad szeptember egy után.

Hát vissza a Weetabix-reggelik, sós-ragacsos toffeek és tejszínnel leöntött halványlila zselék partjára. Oké, hogy ott a Hangouts, mennek majd a fotók egymásnak, de hol van ehhez képest az együtt töltött kilenc gombóc fagyi, lebombázott erőd vasbetonszélén egyensúlyozás, fénykép elől folyton továbbrepülő fehér kócsag. Messze. A bolhapiacról nem is beszélek. A vérre menő gyerek-kártyapartiról se.

Apropó, kártya. Nem sokkal korábban kaptunk rá, még a hamvába holt túrán. Aztán ahol csak tehettük, ütöttük a blattot. Utolsó langyos estéink egyikén a snapszer közepére beugrik az ulti. Egyikünk se tudja játszani. Igazi őszi projekt, vigasztalásképp, hogy vége, hát tanuljuk meg. Kultusza volt annak minálunk, legyen hát a fiúknak örökség, hagyományféle. Ultizzál, ha valódi férfi vagy.

Kezdetben a bridzs volt. Sztenderd beugró kép a kolbászfalat. Karcsú tejeskifli, vaj, ementáli. A tetejére kolbászkarika. Fogpiszkálóval kellett átszúrni. A lényeg az volt, hogy ráolvadt a kolbászzsír a sajtra, néha a kifli alá ment, az meg felszívta, piros volt a zsírtól a kifli alja, a süléstől meg barna. Nemhogy falni volt tilos, hanem egyáltalán enni, nagyanyám cerberusként működött, kifli csak a bridzselőknek jutott.

Apám már ultizott. Volt a városközpontban egy multikulti hely, művközpontban füstös kis terem. Sötét délutánokon arra sétáltunk, anyám fogta a kezem, én az ablakon keresztül bámultam apámat, mögötte nagyapám kibicelt. Majd mindenki vállán áthajolt valaki. Néha beengedtek egy ölelésre, apám fejével fordult felém, nem engem, a lapokat nézte. Úgy összetartoztak hatan, kár volt közéjük férkőzni. Szerettem volna így lenni én is, de csak römizni tudtam. Tízes vagy tizennégy, mindegy, levertem bárkit, nem is volt szerencsém másban, kár, hogy lány nem kártyázik pénzre.

Nem komoly a nyárvég, max annyira, hogy délelőttönként iskola. Rá se rántani, muszáj a nagy fényességbe megszökni, kószálni erdőben, tó mellett, elhagyott tanyák tövében, mintha mi se történt volna. Lehet gondolkozni közben, hogyan is volt nemrég a kukorica mentén, lemenő napban, teliholdban, bolondul rohanó nyúlon mulatva, szalmabálás kézzel mekikaját tolva. Esténként pörögjön az ulti, szokjunk rá rendesen, hogyha eljön a karácsony, hátha összejövünk újra, és felváltva mondunk be piros terített durchmarschot.

Leave a Reply

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.