Szerelemfa

Szicíliában a szerelem ilyen. Ott találtam, Palermo főterén, a télen. Nem hárs, se nem tölgy, mediterrán ölelkezés. Szüntelen, örök szenvedély közöttük. Egymásba forrott fák. Nem tehetnek semmit a másik ellen. Szorítják, úgy szeretik egymást.

Csendben vannak. Hallgatnak. Ahogy a Faustban.
BAUCIS
Hallgatsz? Egyetlen falatkát
Éhes szádba nem veszel?
PHILEMON
E csodának vágyja nyitját,
Nyelved könnyű, mondd te el.

Nem, elmondani se volna egyszerű. Hallgatva jobb talán. Persze néha fáj. Hiányt betöltené a locsogás. Milyen volt a nap, simogat már, vagy még mindig élesen vág? Szürcsöltél vajon elég esővizet? Hullott-e ma a tűleveled? Miféle felhők futottak fölötted?

Nem beszélnek, összeforrt szívvel mégis, mégis egymásnak élnek. Pedig jó volna hallgatni őket. Meg kéne szólalni, elmondani mindent, napot, felhőt, vizet. Vagy a rigókra hagyjátok a hangokat végleg?

Fiam tanult, elszedtem tőle, Sigurd Hoel, Szerelem a strandon. Kicsit Utas és holdvilág íze volt, épp jól esett nekem. Ha a fák beszélnének, valahogy így tennék, azt hiszem.

” – Egy kicsit félek, – mondta halkan Sigrid és mosolygott, aztán hirtelen elkomolyodva nézett rám. – Drága, te is félsz – mi okod van rá neked?
– Én is tudom, hogy nincs mitől félni, sőt. De nem tehetek róla. Csak azért van, mert –
Úgy nézett rám, mintha bocsánatot kérne.
– Sajnos még sohase voltam – – –
Együtt voltunk ott a fövenyparton. Fölöttünk ragyogott a fogyó hold. Éjfél elmúlt.
(…) Egyikünk se értett valami nagyon a csillagokhoz csak azt láttuk, hogy szépek. És arra gondoltunk, hogy pontosan emlékezni fogunk ezekre így, ahogy most látjuk őket.”